Bevásárlás háború idején

A vásárlás nem egyszer művészet. Megvenni ugyanis az egyre dráguló alapvető élelmiszereket úgy, hogy közben maradjon annyi bankjegy a pénztárcában, ami kitart a hónap végéig, nem kis feladat. Háborús időkben azonban a vásárlást áruhiány és gyors infláció tetézi. A Délvidéki Magyarság című szabadkai napilap 1941. október 10-ei számában megjelent egy piaci körkép, amely épp abba enged bepillantást, hogy a II. világháború alatt milyen keserves tevékenység volt Szabadkán az élelmiszer-vásárlás. Az írás kiemeli, hogy rövid idő alatt tejből alakult ki nagy hiány.
„Le a kalappal a háziasszonyok előtt! Az élelmiszerek megszerzése ma ügyességet, gyorsaságot, ravaszságot, szóval egy csomó olyan tulajdonságot igényel, amellyel hadvezértől és vezérkari főnöktől követeltek. Ma a háziasszonyoknak kell ügyes stratégiával eljárni, ha biztosítani akarják kis családjuk betevő falatját. Nálunk Bácskában még nincs kimondott sorbanállás, legfeljebb az üzletekben, bent a pult előtt, de már sok nehézségbe ütközik az élelmiszerek megszerzése.
– Persze nektek könnyű odalent a Bácskában, ahol minden megterem – ezt halljuk az anyaországbeliektől. Fenét könnyű, egyes cikkek nálunk is eltűntek. Eltűnik például egyik-másik napon csodálatos módon a tej. Egyszerűen nincs. Szabadkán a házhoz hordott tej a legáltalánosabb, a tejesasszonyok reggel nagy kannákban viszik szét a tejet és adják le házaikhoz. Vannak tejesasszonyok, akik évtizedek óta vagy hosszú évek óta pontosan hordják a tejet ugyanahhoz a házhoz. Az őrségváltásnál az anya átadta a leánynak a posztot és így ment ez hosszú időkön át. Most egyszerre törés állt be, a tejesasszonyok kezdenek kimaradozni. Megszokott helyeikre nem viszik a tejet. A házasszony rémülten kutat tejforrás után. Szabadkán, ebben a százezer lakosú városban nincs tejcsarnok, az úgynevezett tejcsarnokban nem árulnak tejet, csak – sajtot. A piacra is hiába rohan ki kétségbeesett háziasszony. Tej nincs. A tehéntartók azzal érvelnek, hogy nincs kukoricájuk, illetve hogy a drága kukorica mellett túl olcsóra szabták a tej árát és nem kifizetődő a tehéntartás. Csodálatos azonban, hogy máról holnapra egyszerre eltűnt a tej, hiszen a tehenek végeredményben mégiscsak ittmaradtak és azokat megfejik mindennap” – olvasható a napilapban.
A továbbiakban a Délvidéki Magyarság hasábjain a hústermékek beszerzésének nehézségeiről kaphatunk átfogó képet. Ebből azt is megtudhatjuk, hogy húst csak sorban állás és veszekedés árán lehetett beszerezni.
„A vágottbaromfinak azelőtt nem vált túlságosan nagy becsülete, az emberek élőbaromfit libát, kacsát vettek, ma azonban Szabadkán ott tartanak, hogy kimért liba- és kacsahúst vásárolnak. A húshiány viszi rá az embereket erre. A vágott kacsa húsa 3, a vágott libáé 3.50 pengő volt még néhány nap előtt, ma azonban felszökött az ára. Szép karriert futott be a birkahús is. Mert azt korlátlanul kapni. A disznóhús 2.50 – 2.80. Reggel kintjártam a piacon és azoknál a sátraknál, ahol disznóhúst mértek valósággal tolongtak az emberek, egymást lökdösték és ahogy ilyenkor lenni szokott, egymást sértegették. Egy ilyen standnál ugyanis nehéz megállapítani, hogy ki jött előbb és efölött folyik a vita. Egy kevés háj is volt a piacon, de ezt a mészárosok csak úgy adják, ha a vevő húst is vásárol hozzá. Általában az udvariasság az eladók részéről itt is, mint mindenütt megszűnt. Katonás, pattogó rövid vezényszavakkal beszélnek a vevőkkel. Hiába, ma aki elad, akinek áruja van, az fölényben van. Azelőtt ilyeneket hallottunk: »Ide jöjjön szép kis nagysága, itt a jó hús.« Ma már oda se néznek, ha a vevő megjelenik, sőt inkább olyan arcot vágnak, mintha a vásárló ellenség lenne” – írták helyi lapban.
Mint ismert 1941 áprilisában Szabadka Bácskával együtt visszakerült Magyarországhoz. Ez azt is jelentette, hogy a jugoszláv valutát a magyar valuta váltotta fel. A Délvidéki Magyarság írása szerint ez több hónappal a visszacsatolás után is gondot okozott, főleg az idősebb eladók körében.
„Egy helyen egy kofa forintban számol. Van vagy kilencvenéves az öregasszony és érthető, hogy nehezen szokik bele az új pénzekbe, de hát forint az régen volt és ahogy kimondja az árat forintba az ember megdöbbenve számolni kezd. Valósággal logikai következtetéssel kell eljárni. Négy korona volt annak idején egy dinár, tehát egy forint fél dinár. Fél dinár az öt fillér, öt fillérjével kell tehát értékelni a néni által bemondott régi forint értéket.
– Néni, magának rendes árusítóengedélyt kell szerezni, ki kell cserélni az engedélyt – mondja valaki, egy hivatalos közeg – Én már kilencvenéves vagyok – hangzik az ellenérv és ez elég komolyan is fest” – áll a Délvidéki Magyarságban.
A piaci körkép végül azzal zárul, hogy ismét felhívja a figyelmet a tejhiányra, hozzátéve, hogy a városnak elsősorban a kisgyermekek érdekében gyorsan meg kell oldania e problémát.