Sáfrány Attila, Tari István és Mák Ferenc az irodalmi esten
„A hetvenes években a vajdasági magyar költészet az avantgárd költészetnek azt a válfaját művelte, amelyben a szónak nem volt súlya. Lényege tehát a semmitmondás volt. Költői munkásságának kezdetén Tari István sem volt mentes ettől. Az elsők között volt azonban, aki átütötte a semmitmondás burkát, mert nyilvánvalóvá vált számára, hogy a társadalom problémái felett nem lehet szemet hunyni. Versei történetek köré fonódnak, s így jeleníti meg a tájat és a közösséget, az itteni magyarságot.”
A fentieket Mák Ferenc irodalomtörténész mondta a hét végén, Kishegyesen megtartott Tari-esten, amelyen a költő két kötetét, a Csurran a csillag és a Betakarják az eget című köteteket mutatták be. A költő saját bevallása szerint is fontosnak tartja a történeteket, mert mint mondta, akinek nincsenek történetei, annak semmije sincs. A beszélgetésben, amelyet Sáfrány Attila esszéíró vezetett, a költő kitért a délvidéki magyarság helyzetére is, szerinte – mint hangsúlyozta – nemcsak a megtorlás jelentett az itteni magyarság számára vérveszteséget, hanem a hatvanas években nyugatra történt nagyarányú elvándorlás, a kilencvenes években pedig a háború elől való menekülés. Ezért van az Mák szerint, hogy ezen a vidéken szinte minden nemzedéknek elölről kell mindent kezdenie.
