A Vajdasági Nagycsaládos-egyesületek Szövetsége Példamutató Nagycsalád díját vehette át a háromgyermekes bácskossuthfalvi Sötét család a decemberben megtartott évzáró ünnepségen. Sötéték aktív tagjai a falubeli családokat tömörítő Életfa Nagycsaládosok Egyesületének, az édesanya, Andrea rendszeresen kiveszi a részét a szervezet gyermekbarát programjainak a megvalósításából. Szeretettel teli, határozott egyénisége megadja a család biztonságot jelentő oszlopait, amiben mindannyian megtalálhatják a menedéket a szép pillanatokban, de nehezebb időkben is. Sötétékkel a nagycsaládokban nevelkedő gyermekek zsivajától hangos, melegséget sugárzó, szorgos kezük munkáját dicsérő, Karcag utcai otthonukban ültünk le beszélgetni.
– Tizennyolc éve alkotunk egy párt, tizennégy éve élünk házasságban férjemmel, Zoltánnal, aki Krivajáról származik, és falunkban van munkaviszonyban. Legidősebb gyermekünk, Bíborka 14, Luca 10, Kinga 8 éves – kezdi a beszélgetést a családanya, majd kitér arra is, hogy számukra a Covid-helyzet hozott hideget, meleget egyaránt. Az előnye egyértelműen az volt, hogy férje, Zoltán több időt tölt a családja körében.
– Hogy a mi családunk egy „jól működő" csapat, annak az a titka szerintem, hogy férjemmel egyenlő arányban kivesszük a részünket úgy a gyermeknevelésből, mint a háztartás vezetéséből, a főzést kivéve, ami általában az én terepem. Ez különösen akkor fontos, ha a párom látja, összecsapnak a fejem fölött a hullámok. Például amikor a Covid utolért bennünket – elsőként engem – mondta Andrea, majd Zoltán vette át a szót, aki arról mesélt, hogy feleségével mindketten támogató, szeretettel teli családból származnak.
– Azt hiszem, a közös életünk kezdetén konkrét elképzelésünk csupán az volt, hogy stabil családot szeretnénk megalapozni. A gyermekeink létszámát, korkülönbségét illetően nem voltak előzetes terveink. Mindkettőnk családi háttere kiindulópontként lebegett előttünk, de nem származunk nagycsaládból, nekem húgom, Andreának nővére van – tudtuk meg a családfőtől, majd az édesanya elárulta azt is, hogy időre volt szükségük, mire belejöttek a gyerekek korkülönbségéből adódó kihívások leküzdésébe.
– Nagyon büszkék vagyunk a gyermekeinkre. Bíborka maximalista, és igen komolyan vette már a kezdetektől az iskolai kötelezettségeit. Erre az önállóságra bizony szüksége is volt, hiszen húgocskái még picik voltak, és teljesebb odafigyelést igényeltek, sokszor sírtak. Ma már úgy érzem, az „iskolai" fogaskerekek olajozottan működnek, és nem igényelnek komolyabb odafigyelést a lányok – mesélte Andrea, aki azt is elárulta, hogy a nagyszülőktől szükség esetén mindig is megkapták a maximális szeretetteljes hátteret.
– Zoli szülei Bácsgyulafalváról álltak mindig készenlétben, amikor szükséges volt, az én szüleim pedig tőlünk csupán néhány száz méterre laknak, így átvállalták a terheket rólam, rólunk, amikor kellett. Ez az időszak ajándék volt mindannyiunknak, és örökké csodás emlékként él majd a szívünkben. Most az „újratervezés" időszakán vagyunk túl – tudtuk meg Andreától, majd férje vette át a szót, és elmondta, hogy mára önállóbbak lettek a lányok, Andrea pedig feladta a korábbi pénzkereseti lehetőségét, és egy kreatív területen igyekszik kibontakozni.
– Nem célunk az, hogy elhalmozzuk a gyerekeket mindenféle dologgal, inkább következetesen igyekszünk egymást támogatva foglalkozni a lányokkal. Bevallom őszintén, nálunk diktatúra van, és sokszor nincs ellentmondás. Igazából, látva más családokat, azt, hogy a gyerekek között milyen éles viszályok is lehetnek, mi igen szerencsések vagyunk, mert erre a mi otthonunkban nincs példa. Jó, persze szurkálódás előfordul, tágítják a lányok a határaikat, de ezt gyorsan igyekszünk kezelni – mondta mosolyogva Zoltán, párja hozzátette, hogy mindannyian még aznap igyekeznek megbeszélni az eseményeket, az örömöket, az iskolai konfrontációkat, és levonni a tanulságokat. Gyermekeikkel együtt beszélik meg az embert próbáló kihívásokat, de a terveket is. Elmondták azt is, hogy például Bíborka lányuk középiskolai pályaválasztásába nem szólnak bele, egyedüli kívánságuk volt, hogy az országon belül maradjon.
Végezetül Andrea szerényen azt is megjegyezte, hogy nagy megtiszteltetésnek élték meg a Vancsesz elismerését, ugyanakkor úgy érzik, hogy az életükben semmi olyan „rendkívüli" nem történik, ami „díjazható" lenne. Természetesen veszik a hétköznapok kihívásait, és igyekeznek a lehetőségeikhez mérten minél tartalmasabban megélni az élet szépségeit.
