Nem igazán heverheti ki magát az ember az ünnepek után. Nem is tudom, hogyan csinálják ezt a körülöttem lévők. A szomszéd például szemrebbenés nélkül váltott vissza a mindennapokba húsvéthétfő után, amikor sikerült annyira betapsolnia, hogy az épület előtti kiskerben megfeküdt az esőben – kedden is hasonlóan andalgott a kert körül, sasolva a megfelelő fekvőhelyet.
A lényeg, hogy gond nélkül váltott vissza a hétköznapi tempóba az ünnepiből, ugyanis kedden nem voltak körülötte széttaposott dísztojások.
Előtte, húsvét idején, éppen mire elengedtem volna magam, arra kellett ébrednem, hogy már megint vár a meló, és az addig nem miattam késő projektek hirtelen mind miattam késtek. Merthogy a kolléga, aki addig húzta-vonta ezeket a feladatokat, végre, talán Krisztus szenvedéseit szimbolizálva, elvégezte őket, aztán pedig elugrott egy négyórás ebédszünetre, mert „megérdemelte”.
Megérdemelné azt is, hogy feszítővassal vágjanak rá, de ezt sajnos már nem mondhatom ki hangosan a melón, mert fenyítés jár érte.
Ezért is van az, hogy kicsit tartok az ünnepektől. Igyekeztem mindig a maximumot kihozni minden pirosbetűs napból, volt már olyan is, hogy én is meg fogom ünnepelni Rózsa Sándor születésnapját, mint a muzslyaiak, de aztán letettem róla, mert arra a napra nem igazán volt ivócimborám.
Na de most érkezik a majális. A munka ünnepét sokáig nem tudtam hova besorolni. Elsősorban azért, mert sohasem láttam semmi ünnepélyeset egy melóban sem, nemesnek sem éreztem magam, de még csak szabadnak sem, az utóbbit talán nem részletezném, számtalan okra való tekintettel.
Kellett egy kis idő hogy „leessen a tantusz”, hogy miért is ennyire nagy durranás a majális.
A legtöbb melós ilyenkor végre kap két szabadnapot arra, hogy a „munka ünnepe” álnév alatt degeszre egye és igya magát, hogy aztán teli hassal és illuminált tudattal számot vethessen a mindennapi taposómalomról, amit a mindennapi kenyerének, a munkahelyének nevez.
Hogy ne jelenjen meg egyetlen sötét, munkához kapcsolódó gondolat sem, ezen a napon igyekezzünk annyira sokat fogyasztani (mindenből), hogy negatív gondolatoknak ne maradjon hely.
Magyarán, kiütjük önmagunkat, mint paraszt az ökröt.
Éljen a munka!
