Aki már egyszer is olvasta ezeket a sokszor értelmetlen sorokat, amelyeket meglehetősen rendszertelenül firkálok az utóbbi időben, az gondolom, tudja, hogy nem igazán vagyok nagyvárosi típus, még akkor sem, ha a megalopolisz kifejezés egy olyan kisvárost takar, mint amilyen Újvidék.
Most vitát nyithatnánk arról, hogy a város nagy-e, vagy csupán a hanyatló infrastruktúrája nem képes versenyt tartani a lakosság növekvő számával, annyi viszont igaz, hogyha az ember éppen nem bevásárlóközpontot keres, hanem parkolót, zöldövezetet, vagy tiszta, nyilvános vécét, akkor bizony komoly kihívással kell szembenéznie.
Ilyen és ehhez hasonló problémák miatt hagytam el a székvárost és környékét (meg az elviselhetetlen ingatlanárak miatt, amelyek a spanyol riviérát is megszégyenítik), és váltottam egy nyugisabb helyre Észak-Bácskában, Topolyára, illetve, szülőfalumra, Zentagunarasra addig, amíg a topolyai házat renováljuk.
Azonban nem szakítottam meg a kapcsolatot a székvárossal, mivel az, ami megmaradt a jelenlegi, elkorcsosult zenei karrieremből, az mind ott koncentrálódik.
Nemrégiben volt egy próbám, majd egy fellépésem szombaton, és ebből kifolyólag letudtam a karácsonyi vásárlást és persze ott éjszakáztam a városban egészen vasárnapig.
Nem gondoltam volna, hogy pont azok a dolgok hiányoznak majd, amelyekre olyan kellemes nosztalgiával gondoltam vissza az Újvidéken töltött évek során.
Nem, nem a figyelmetlen városiak jutottak eszembe, akik képesek beléd szaladni, mert a telefonjukba lóg az orruk. A hatalmas bevásárlóközpontok sem hiányoznak, emeletközeikkel, enyhén naftaszagú cucckínálatukkal. Még csak a kézműves sörök sem hiányoznak annyira, mint gondoltam.
A legjobban az a társaság hiányzik, amelyiket magam mögött hagytam. Jólesett újra látni az ismerős arcokat, a régi, jól ismert gesztusokat, újra része lenni a székváros lazább oldalának.
Na meg a távfűtés. Mocskosul hiányzik. Az azonban lesz nálam is, egyszer, ha majd megközelítőleg meggazdagszom… esetleg.
