A minap szinte reflexszerűen kerültem ki a karácsonyfát édesanyámnál, hogy lehúzhassam a redőnyt. Hasonló módon, rutinszerűen manővereztem az unokaöcsém ajándékainak kibontott dobozai között.
Csupán később jutott eszembe, hogy ezek azért mégsem mindennapi látványok, és az ünnepi díszek, amelyek átmenetileg a nappaliban és az ebédlőben kaptak helyet, sem azok.
Soha nem voltam nagy rajongója az ünnepeknek, de azt azért nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire közömbös leszek a sokszor már novemberben kezdődő és februárban keserves kínhalállal távozó felhajtás iránt. Kiégett, valamikor villogó díszfények, málló festékek és széttépet, összegubancolt masnik szanaszét.
Nem tudom, hogy miért, lehet hogy magánéleti okokból kifolyólag mellőzöm a karácsonyt. Az is lehet, hogy csak dacból vagyok ennyire undok ebben az időszakban. Az sem számít, hogy még januárban is ünnepelni fogok, mert a párom szüleihez 8-án megyünk. Teljesen közömbös vagyok az ünnepek iránt.
Az is lehet, hogy környezetem miatt alakult ki bennem ez az üresség. A sokszor ízetlen és giccses bolti és házi díszek még hagyján. Azzal sincs semmi gondom, hogy a 34 karácsonyomból huszadszor sugározza valamelyik adó a Reszkessetek betörőket, amelyben a jobb napokat is megélt Macaulay Culkin még csak nem is sejti, hogy felnőttkorára Hollywood ad majd neki hideget meg meleget is, de jobbára az előbbit. Inkább azt mondanám, hogy a közösségi oldalak tették tönkre számomra a karácsonyt.
Szarvasszarvak, bugyuta szemüvegek, idióta pulóverek, hatalmas karácsonyfák és családi fotók tömkelege árasztja el az üzenőfalakat, macskákkal, kutyákkal, gyerekekkel, vacsorával, gyertyával, síppal, dobbal, nádi hegedűvel…
Kissé átlátszónak érzem a dolgot. Sokszor úgy tűnik, hogy pont azok az emberek hangoztatják az ünnep meghittségét és családi hangulatát, akik piaci portékává transzformálják a karácsonyt és annak családi intézményét. Mert, ugye, az interneten mindannyian a „legjobb” életünket éljük.
Na most, ha azt mondom, hogy degeszre zabáltuk magunkat a sógörnőm mákosbejglijéből, mert annyira jóra sikerült, akkor ki fog a fenekére ülni? Valószínűleg senki, de azt tudni kell, hogy a maradék pár szelet bejgliért majdnem egymásnak ugrott a párom meg anyám karácsony másnapján.
Ez már valami. És nem a fejére kényszerített rénszarvakkal szenvedő macska, aki alig várja már, hogy a gazdája kitombolja magát az ünnepi giccsparádéban, és hogy minden visszazökkenjen a megszokott kerékvágásba.
