Tényleg van abban valami igazság, hogy a faluban és a kisvárosban lelassul az élet. Nemcsak az élet, hanem az ember is. Nagy előszeretettel pufogtatja a közhelyeket, ezért kezdtem én is ezt a pár, szerencsétlen sort egy ilyennel.
De csakugyan igaznak vélem. Az ember a nagyvárosban megtanul a keskeny járdán biciklivel manőverezni a táskájukat kerekeken húzó, a (sajnos) kukázó, havi juttatásaikra váró nyugdíjasok között, megtanulja áttörni magát a délben szabaduló kisiskolások és ovisok között, és megtanul olyan helyekre is betolatni autóval, amelyekről kisvárosiként korábban azt hittem, hogy biciklin ülve sem férnék be.
No, de miután visszatértünk Zentagunarasra, majd Topolyára, szépen, lassan minden ilyen tehetségünket levetkőztük.
Sem a párom, sem én nem hangolunk már, ha a kassza előtt sor van. Kivárjuk, mert az a „sor” úgysem hatalmas. Tisztességesen megvárjuk azt is, hogy az útjelző lámpa zöldre váltson, már nem kell azon idegeskednem, hogy a hátam mögött egy belgrádi mélydudálás kíséretében azt sziszegi, hogy a piroson is át lehet menni csúcsforgalomban, mert olyankor nem büntetik.
Minden lassabb, minden nyugisabb, unalmasabb, de ezért élhetőbb is.
Az ellenség azonban nem alszik!
Az embernek a ritmus lassulásával mintha a reflexei is ellazulnának. A pár nappal ezelőtti ónos esőben a párom akkorát zuhant, hogy hallani lehetett, ahogy a tükörsima betonhoz csapódik. Filmbe illő jelenet vol: valamiért éppen mérges volt rám, pukkadva mondta a magáét, és ahogy kiszállt a kocsiból, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy eltűnt a motorháztető előtt. Mint a bábszínházban a főszereplők.
– A fenébe, ez ennyire csúszik? – kérdezte.
Persze, nem csak ő járt pórul. Ez első, rendes fagyot én is azzal üdvözöltem, hogy megcsúsztam az eresz alatt és az egyik lábammal kirúgtam magam alól a másikat. Akkorát rávágtam a bádogra, hogy az otthoniak azt hitték, leütöttem a ház sarkát az autóval.
