Nem enged belépni, nyilván valakinek reggel jóvá kell hagynia a regisztrációt. Még itt is sorban kell várni – vetettem oda a páromnak, amikor este tíz óra után próbáltam a topolyai rendőrséggel randevút lezsírozni az eUpraván.
Emlékszem, amikor még főállású firkász voltam, az államvezetés bejelentette, hogy a polgárok számára az eUprava platform használata olyan egyszerű lesz, mint a pofon, és olyan jó, mint a simogatás: nem kell hozzá semmilyen papír, nem kell sorban állni, nem lesz késés, és a hivatalnokok által előszeretettel játszott, számítógépes solitaire kártyajáték is a múlté…
Akkor nem igazán érdekelt a dolog, mert évente egyszer vagy kétszer kellett betérnem közhivatalokba, képes voltam kivárni a soromat. Talán azért, mert azt megelőzően az egyetemen megedzett a tolóablakok előtt és mögött uralkodó általános szervezetlenség és a fejetlenség.
A biztosítékom akkor csattant ki, amikor másfél órán keresztül ültem a topolyai adóhivatal lépcsőjén csak azért, hogy végül kijöjjön egy hölgy, és közölje velem: a problémámmal foglalkozó részleg Szabadkára költözött. Mindez történt azután, miután kétórás sorban állás után arrogánsan elküldött a fenébe egy bajszos néni az újvidéki adóhivatalból, mondván, hogy Zentagunaras meg Újvidék adóhivatalilag Makó meg Jeruzsálem. Rázumes?
No, másnap reggel beindult az eUprava, azonnal le is foglaltam fél kilencre egy szabad, 15 perces időpontot. Oda is rajzoltam magam a délelőtti randevúra. Az eUprava a gyakorlatban nem sok mindenen változtatott: Szervezetlen sorokban, a fejükből mérgesen, unottan vagy éppen megszeppenve kitekintető arcok, a sorban várakozókat egy dolog köti össze: bürokraciai kilátástalanság.
– A következőt! – mondja az asszony.
– Én lennék az, most van időpontom – mondtam, miután a mellettem ülő két férfi közül az egyik a fejével felém intett. Ők másra vártak.
– Hol vannak a befizetőcetlik? Nem tudod, hogy ez hogyan megy?
– Nem tudtam, hogy bármit is be kell fizetnem – mondtam neki, miután rájött, hogy a lóvét még nem vírítottam, ami a biometrikus személyazonossági igazolvány kidolgozásához és a lakcímváltoztatáshoz kell –, sajnálom, ritkán bürokráciázok. Nem mindennap, mint te – morogtam oda a bajszom alatt magyarul.
Irány az utca másik oldala, a posta, sorban állás, első befizetőcetli, második befizetőcetli, vissza.
Szerencsém volt, nem volt nagy sor, meg az asszony is belátta, hogy együttműködő vagyok, még akkor is, ha nem tudom fejből a szüleim egyedi, születési számát.
Pár perc múlva behívott. Ujjlenyomatot vett, leültettek a fényképezőgép elé a rögtönzött fotóbódéban, de túl nagynak bizonyult a szakállam, ami elrontotta a fókuszt. Kaptam egy papírt, amit magam elé kellett tartanom, hogy a lencse megtalálja a szerencsétlen fejem.
– Oldalról is le akarnak fényképezni, mint a bűnözőket a filmekben? – vetettem oda vigyorogva. Úgy voltam vele, még ha kapok is a gumibotból, sohasem bocsátom meg magamnak, ha ezt nem kérdezem meg.
A hölgyön látszott, hogy nevetni szeretne, de inkább lesütötte a szemét. Szerencsére megenyhült a szíve, amint látta, hogy nem vagyok teljes dibidusz.
– Nem tudni pontosan, mikor jön meg a dokumentum, de itt a telefonszámunk, ezen hívhat minden reggel, szerdától kezdve – mondta olyan mosollyal, mint amilyen az ördögé, miután valaki a lelkét eladja neki.
Konklúzió. Az infrastruktúra digitális ugyan, de a rendszer alapja továbbra is pecsét- és tintaszagú.
