Befejeztem a húsz hétig tartó diétát, amely, az igazat megvallva, jobban is sikerülhetett volna.
No, nem azért csinálom, hogy Mr. Olympia legyek, de még csak azért sem, hogy részt vehessek amatőr, testépítő versenyen. A súlyemeléssel és az időszakos diétázással csupán azt a kövér gyereket próbálom kordában tartani, akit 17 éves koromban sikerült a „pincébe zárni”, egy 49 kilós fogyás után.
Ez persze egy pillanatra sem jelentette azt, hogy kevésbé lennék „beles.” Még ma is ugyanúgy szeretem a hasam, mint akkor, és képes vagyok degeszre zabálni magam. Unalomból is, a stressztől is, vagy éppen örömömben. Viszont, a mázsák mozgatása, a heti futás és egyes élelmiszeripari termékek kiiktatása nagyban hozzásegít ahhoz, hogy a káposzta is megmaradjon és a kecske, ez esetben én, is jól megszívja a púpot – ahogy azt falun mondják.
A húszhetes diéta után azonban nem igazán hoztak lázba a biokekszek, a teljes kiőrlésű kenyér, se a csirkemell, se a hal.
A párom pár héttel a koplalás vége előtt mutatott meg nekem az interneten egy belgrádi gyorséttermet, ahol egy mostanában divatos, challenge-et, vagyis kajakihívást hirdettek. Arról van szó, hogy amennyiben a nyakára lépsz egy két kilogrammos hamburgernek egy óra alatt, nem kell kifizetned. Ha a koszt lép a te nyakadra, „jössz” az étteremnek négyezer dinárral.
Mondanom sem kell, a bennem élő, kövér gyerek vérszemet kapott, és nem csak a napokat, a másodperceket számolta a diéta végéig, célként kitűzte magának: ha bele is döglünk, nekiesünk annak a hamburgernek!
A diéta utolsó napjainak a hétvégéjére esett egy fővárosi koncert is, így szinte kapóra jött az étterem útba ejtése is.
Amikor beléptünk, és előálltam szándékommal, a pincérnő kissé fitymálóan végignézett rajtam, és megjegyezte: – Csak tudd, nem te vagy az első „gyurma”, aki belevág a kihívásba. Eddig a legtöbb, kigyúrt fickó csődöt mondott. Még a kövérek is.
Elhittem neki. Ennek ellenére tudtam: a bennem élő, kövér gyerek most végre kiszabadulhat a pincéből, és mint az „őrült ki letépte láncát”, fejest ugorhat abba a tömérdek kalóriába, amelytől évekig elzártam.
Kihozták a rendelést. Az adag tényleg masszív volt, én pedig rohadtul éhes. Annak ellenére, hogy tartottam a kudarctól, majdnem rekordidő, 25 perc alatt pusztítottam el a kajaszörnyeteget.
Meg is tapsoltak, még a menedzser is megjegyezte, miután 20 perc múlva látott a Száva partján sétálni: – Nem vagy semmi. Tudod, volt olyan is, aki miatt majdnem ki kellett hívni a mentőket…
Ha valaki „nem semmi,” akkor az a kövér Szabika, akire rázártam a pince ajtaját valamikor húsz évvel ezelőtt.
