Amikor mintegy nyolc hónappal ezelőtt búcsút intettem Újvidéknek, azt hittem, hogy a kisvárosi élet olyan szintű nyugalmat hoz majd, mint amilyent az agyonturbózott székváros még akkor sem lenne képes szavatolni, ha hirtelen minden panelépület mellé föld alatti garázst varázsolnak a városatyák, ha minden lépcsőházban ugató kutyára hangtompítót tennének, és ha minden nyugdíjasnak adnának egy hallókészüléket, hogy ne kelljen a tévéből ordítoztatniuk az Elnököt torkaszakadtából minden másfél órában, amikor bejelenti az „életbevágóan fontos” dolgokat. A kisvárosban van elég parkolóhely, lépcsőházra nincs szükség, a szomszédok tévékészülékei pedig, szerencsére, túl messze esnek a házunktól.
Paradicsom, nemde?
Már nyolc hónapja azzal bátorítom magam, hogy egyszer majd csak azzá válik. Azt mondják, hogy csak a bolondok beszélnek magukban, meg azok, akik építenek. Mi renoválunk, de képes vagyok egy szál magammal vitatkozni az utcán. Az elmúlt nyolc hónap alatt a házban megfordult tucatnyi mester, helyreraktak egy csomó dolgot. Számtalanszor betértem a helyi szaküzletbe, ahol több pénzt otthagytam, mint amennyit összesen egy rakáson láttam.
Mégis, a házfelújítás vége még csak nem is körvonalazódik.
No, az égiek segedelmével jó három héten belül beköltözhetünk, de már vagy hat hete erről a három hétről beszélünk, pont úgy, mint ahogy Dr. Kon beszélt mindig arról az ominózus „előttünk álló, kritikus két hétről”.
Hogy mi panaszáradatom lényege? Nem gondoltam volna, hogy ennyire bele lehet fáradni ebbe. Nem gondoltam volna, hogy mérgemben ott fogom rugdosni annak a háznak a falát, amelyért néha éjt nappallá téve dolgoztam. Azt sem gondoltam volna, hogy egy zsáknyi, elveszett csemperagasztó miatt fogok őrjöngeni az autóban, a topolyai közlekedésbiztonságot veszélyeztetve.
Azt azonban mindig is sejtettem, hogy a friss parkettalakktól jól „be lehet állni”, de azt már nem, hogy az embert akkor is kiüti, ha az ablak alól szippantja be a szagát.
Sejtettem, hogy komoly dühkezelési problémáim vannak, de arra, hogy negyvenéves korom előtt profi segítségre lesz szükségem emiatt, soha nem gondoltam.
Szóval: az asszonnyal felrakjuk a kilincseket, befestjük az ablakokat, bevisszük a konyhabútort, lerakjuk a küszöböket meg a szegőléceket, veszünk egy-egy széket, utána bejelentkezek egy lélekbúvárhoz, hogy írjon ki valami erős lónyugtatót.
