A kultúrsokk fogalmával akkor találkoztam először, amikor tizenkilenc évesen belecsöppentem az újvidéki gyalogosforgalomba, és meg kellett szoknom azt, hogy a lábamon általában más is áll, nem csak én. Másodszor akkor sokkoltak le, amikor Amerikában végignéztem azt, ahogyan a fogyasztói társadalom díszpintyei eldobják az érintetlen ételt, amit méregdrágán vettek annak a szállodának az éttermében, amelyben vízimentőként dolgoztam. Az már kevésbé lepett meg, hogy mexikói meg macedón kollégákkal együtt, szinte ösztönösen kivettünk a szemetesbe dobott műanyag dobozból egy-egy érintetlen szendvicset vagy hússzeletet.
2012. volt, akkor még érződtek az amerikai ingatlanpiac-buborék kipukkanásának gazdasági következményei, bennünket minimálbérért dolgoztattak.
A kaja pedig még a szemetesből is finom volt, no.
Harmadszor Japánban hatott rám sokként az, amikor egy japán fickó Tokió külvárosának egyik kis utcájában megállított, és kifacsart angollal próbálta elmondani, hogy az ő országában nagy becsületnek örvendenek azok a férfiak, akiknek a mellkasa nagyobb és szélesebb, mint a hasa. Elmondta, vállon vert, majd sarkon fordult és vissza sem nézett.
Hallottam már angol, esküvői ceremónia ideje alatt nagybácsit hangosan szellenteni is, de ez más lapra tartozik.
Arra viszont nem gondoltam sohasem, hogy a kultúrsokk visszafelé is működik. Az ember elmegy otthonról, és lassan elfelejti mindazokat a hétköznapi nüánszokat, amelyek után évekig romantikával vágyakozott. Arról nem is beszélve, hogy azokat a dolgokat, amelyek korábban is idegesítettek, szinte azonnal elfelejtem.
Így esett meg velem az, hogy letaglózott a keddi piac meg a hozzá köthető, általános fejetlenség Topolyán, amelyet a kaszárnyával szemben álló, tachográfokat ellenőrző rendőrök tették meghitté, a forgalmat lassító traktorok pedig megkoronázták.
Hasonlóan megszoktam, hogy a város forgatagában könnyen elbújhat az ember. Az újvidéki tömegben néha még az ismerősöknek sem kellett köszönni, pláne ha úgy éreztem, hogy tényleg nincs mondanivalóm a másiknak. Itt, Topolyán, kicsit nehéz volt visszaszokni a kíváncsi tekintetekre. Elsősorban azért, mert nem fér az itteni nép fejébe az, hogy minek viselek nagy és ápolatlan szakállt, azt pedig még kevésbé értik, hogy a párom, egy nagyon kellemes fiatal nő, hogy élhet együtt egy annyira kellemetlen tuskóval, mint én.
Végül is, sokkol mindenki mindenkit.
