– Engem mindig erős nők vettek körül – mondtam ki magamnak hangosan, miközben a párom figyeltem, ahogy két nagy szemeteszsákot cipel.
Viccet félretéve, talpraesett nők neveltek, és most is egy igazán belevaló nőszeméllyel osztom meg az életem.
Pedig nem mondhatjuk, hogy nem volt hatalmas a konkurencia. Kívülállók számára mindig is úgy tűnt, hogy a férfiak viszik előre a családot nálunk, de ez csak a felszín. Családunkban az erősebbik nem képviselői most is meglehetősen tehetséges és karakán személyiségek, meg azok is voltak egytől egyig, de a nap végén makacssággal, hiúsággal meg ordítozással nem sok mindenre jutottunk, ha meg kellett oldani valamit.
A „kérdezd meg anyád”-féle kijelentések nálunk az esetek többségében nem a koptató szöveg alfája és omegája volt, hanem csakugyan egy konstruktív hozzáállás a probléma megoldásához. Mert akárhogy is facsargattuk-tekergettük, mindig is anyám volt az autoritás, aztán pedig a fő kenyérkereső is. Persze az öcsém és apám voltak a mechanikusok és technikusok a házban, a műszaki zsenik, a tehetséges sofőrök... Én pedig… Maradjunk annyiban, szabadgondolkodó voltam. Mert a „munkanélküli, naplopó egyetemista, akit csak azért pénzel a család, hogy ne haljon éhen, ameddig munkába nem áll” kicsit rosszul cseng.
Most is hasonló tandemben élek a párommal. Főleg az utóbbi időben alakult ki közöttünk egy ilyenfajta megosztott dinamika, amióta házat renoválunk. Én keresem a pénzt, ő pedig kitalálja, hogy mire kell elkölteni. Ő az ész, én meg a farzseb.
Ismét, viccet félretéve, nálam türelmesebb a bútorszalonokkal történő kapcsolattartásban, a mesterekkel folytatott egyezkedésben, na meg abban is, hogy két órán keresztül különböző csempeszínárnyalatokat elemezgessen az interneten.
Az utóbbi esetében osztottuk meg legjobban a melót: ameddig ő azon morfondírozott, hogy milyenek legyenek az új kerámialapok a konyhában, addig én a régieket egy hatalmas franciakulccsal vertem le a falról, mérgemben.
Másfél óra múlva mindenki nyugodt volt.
