Már egy hónapja élünk Topolyán, és be kell vallanom, pár kisvárosi beidegződéstől elszoktam. Ugye a település van olyan nagy, hogy nem köszön mindenki egymásnak, de nem akkora, hogy ne nézzük ki egymás szájából a falatot, amikor elhaladunk egymás mellett az utcán.
Már lassan egy éve eljöttünk Újvidékről a párommal, hármnegyed évig Zentagunarason tengődtünk, anyám nyakán. Azt a kilenc hónapot, amit utoljára elszenvedett velem, lazán vették a faluban, ott ugyanis sokan ismernek, és ha más nem, már megszokták a sokszor ápolatlan szakállat, a hosszú hajat és azt a fekete szerelést, amelyben általában megjelenek az utcán.
Topolyán mindezt még csak ezután kell megszokniuk az embereknek. Nemcsak engem, hanem az asszonyt is, aki szintén új arc a kisváros mindennapjaiban, ezért annak rendje és módja szerint meg kell őt is bámulni rendesen.
No de arról van szó, hogy a meglehetősen ápolatlan külsőm mindig arra engedi következtetni az embereket, hogy rosszindulattal közelítek feléjük. Ez nem új dolog, a székvárosban viszont valahogy nem érdekelt senkit a gyanús külsőm, mivel voltak nálam lököttebbek is az utcán. Itt viszont, a kisvárosi idillben, ahol a rendes férfinak frissen borotvált az arca és rövidre nyírt frizurája van, az én Šar-hegységi, Tarzan-fizimiskám aligha rezonál a jónéppel.
A sarki boltban a néni először alig akart hozzám szólni és fenyegetően nézett rám, amikor beugrottam a mestereknek sört venni, amikor még nagyban renováltunk. Igaz, lassan rájött, hogy valószínűleg tudok késsel és villával enni, mert azóta nagy cimborák lettünk. Illedelmesen köszönünk egymásnak, megköszönjük az együttműködést, le- vagy felkerekítgetjük az összegeket a kasszánál; egszóval udvariasan bonyolítunk.
A siker titka az, hogy megszokott. Az ócskavasas még nem. Van egy régi, kétméteres lemezradiátor a kapuban, ami nehéz ahhoz hogy elhúzzam egyedül az útból. Várom a szerdánként érkező vasgyűjtőket, hogy ha kell, ingyen elvigyék. Egészen a múlt hétig sikerült egymást kikerülnünk, de múlt szerdán elcsíptem őket, ahogy kiknyarodtak a mellettem lévő kisutcából.
Lóhalálában szaladtam ki az udvarból, integetve a sofőrnek, hogy álljon meg. Az lassított, felmért a visszapillantó tükörben, majd lazán gázt adott és meg sem állt.
Most a párom kuksol a hűvösben, ő fog integetni az ócskavasasnak.
