A minap szöget ütött a fejembe, hogy lassan egy éve annak, hogy elhagytuk Újvidéket. Persze azért még így is ellátogatok a székvárosba valamilyen kaotikus rendszerességgel, legalább egyszer egy hónapban, de annak általában az a vége, hogy szinte semmit sem csinálok meg abból, amit elterveztem.
Sohasem gondoltam volna, hogy ennyire fog hiányozni az a város, ahol tizenhat éven át kerestem önmagam, a legolcsóbb kiadó lakást, a parkolót meg a legnagyobb éttermi adagokat a lehető legkevesebb pénzért.
Nem szeretem magamban azt, hogy képes vagyok napokig nosztalgiázni egy-egy esemény vagy látogatás után. A két évtizedes osztálytalálkozóm után is napokig visszavágytam a gyermekkoromba, még akkor is, ha mára már tudom, komoly traumát okoztak a matekórák. Az még hagyján, hogy sohasem voltam Bolyai Farkas, de azért akkora bunkó sem voltam, mint ahogy azt a tanárnő annó lefestette.
Újvidékkel kapcsolatban is hasonló nosztalgikus élmények fognak el. Egyetemistaként ittasan, a tűző napon próbáltuk megunkat „besvercelni” a hattyúk közé a Duna parkban, úgy, hogy senki se vegye észre. Vagy ott voltak a gólyabulis nyilatkozataink a F-esztelen ifiműsornak, amelyeket általában egyhetes késéssel sugároztak, pont, mire elmúlt a másnap, és jöhetett az amnézia és a lebőgés miatt érzett bűntudat. A felvételeken jól látszik, hogy a szentlélek jóakarata tartott bennünket lábon meg észnél is.
A múltkor is egy ilyen, hasonló nosztalgiahullám lett úrrá rajtam, amikor tettem egy alaposabb kört a székváros szívében. Szomorúan konstatáltam, hogy a föld alatti parkoló még minding épül, de valahogy nem szegte mosolygós kedvem a dolog. Egészen addig, amíg bele nem léptem valaki… piszkába.
A városközpontban régebben is rendszeresen szlalomoztam az emberi ürülék körül, pláne olyankor, amikor reggelente jártam haza a zenélésből, de ettől már annyira elszoktam, hogy a nosztalgiaérzet is gyorsan megkopott.
Ne értsenek félre, a kisvárosok is tele vannak sz.rva, de a ló- meg kutyamocskot valahogy mindig máshogy tolerálja az ember.
