Már a középiskolában az volt a grandiózus tervem, hogy az egyetem után elegánsan nyugdíjba vonulok. Sohasem voltam kifejezetten élmunkás, de túlzottan lustának sem lehetett titulálni (legalább tanulni nem voltam rest, amikor kellett). Nem igazán éreztem azt, hogy a munka nemesítene. Inkább úgy véltem, hogy a munka öl, butít és nyomorba dönt.
Az egyetemi évek alatt még inkább megbizonyosodtam eme hipotézis helytállóságáról. Persze, nem azért, mert elkezdtem dolgozni, hanem azért, mert a bormámoros hétköznapok és hétvégék elég teret és időt adtak annak a kőkemény filozofálásnak, amelyet ha az öcsém látott és hallott volna, valószínűleg élve felgyújtott volna szégyenében.
Aztán egy gyászos napon, még mielőtt úgy, igazából lediplomáztam volna az egyetemen, munkába álltam.
No, ne értse félre senki, nem az önmegvalósítás vagy bármilyen más, pszichológiai vagy isteni sugallat vezérelt, hanem az anyámmal folytatott, ominózus telefonbeszélgetés, amelyben kerek perec kijelentette: vagy elkezdek melózni, vagy jöhetek haza Újvidékről. Mivel akkor még görcsösen ragaszkodtam a bohém élethez meg a városi gyorskajához, egy kis szerencsével gyakorló újságíró lettem.
Annak már tizenkét éve. Firkászként kezdtem, de voltam már házaló is, aki életbiztosításról meg nyugdíjakról kuruzsolt, vízimentő egy olyan medence mellett, amelybe nem lehet belefulladni, marketinges, író, félprofi rockzenész (a hangsúly a „félen” van), meg egy alkalommal a szomszédban automechanikus-segéd is voltam – segítettem a mestereknek sört inni. Nem azért, mert egyedül nem győzték, hanem azért, mert valószínűleg látták bennem a potenciált az ilyen melók terén.
Hogy mi ennek a szakmai önéletrajznak a lényege? Valószínűleg semmi. Csupán szövegbe foglalom bánatom és számot vetek arról, hogy már több mint egy évtizede itt koptatom a nyelvem hülyeségeket írva meg beszélve, és nem is lesz vége még legalább harmincöt évig, hacsak nem akarok éhen halni.
Azonban ha úgy haladunk a munkatörvények módosítása terén, mint mostanáig, akkor valószínűleg nyugdíjba menetelem napján majd csak beszólnak a menedzsernek otthonról, hogy „Szabit ne várjátok meglepetésbulival, mert négy éve már a temetőben pihen”.
