Néha a nap nem úgy kezdődik, ahogy azt elterveztük. E sorok megírása előtt valamikor fél hétkor felkeltem. Nem szokott gondot okozni az ébredés, az első riasztásra ébredek, utána viszonylag gyorsan kimászok az ágyból és rákényszerítem magam az életre.
Ma reggel úgy döntöttem, hogy egy „picit” pihentetem a szemeim.
Ez sem szokott problémát okozni, mert általában tizenöt perc után automatikusan felébredek. A rengeteg stressz és az idegeskedés tett róla, hogy a biológiai órám minden apróságot katasztrófahelyzetként kezel, ezért nem is engedi meg, hogy jót aludjak.
Ma reggel úgy döntött, hogy visszakapcsol.
Pontban tízkor ébredtem fel, amikor már a munkát is kezdenem kellett volna. Általában a kezdés sem okoz problémát, mert ugyanaz a laptop szokott az ágy mellett lenni, amelyet aztán átviszek a dolgozószobába, szóval csak rátenyereltem az enterre és a tevékenységemet jelző sárga fény azonnal zöldre váltott.
Ma reggel azonban én vagyok a gazda otthon, a párom Belgrádban van, nekem kell ügyeskednem az állatkertje körül. A pár napja hozzánk szegődött kismacskának valamiféle szemfertőzése volt amikor megtaláltuk az udvarban (egy ótvar bunkó dobta be a kertbe). Amikor még nem igazán látott, valóban csúnya jószág volt, de legalább nem mászkált, és nem kellett vigyáznom, hogy rálépek.
Ma reggel pedig úgy döntött, hogy elbújik.
Az előszobában mindkét doboza üres, ha pedig lemászott a pincébe, akkor búcsút is inthetünk neki, pláne, ha sikerült átpréselnie magát a pinceablak megtépázott szúnyoghálóján. Szerencsére, gyorsan meglett, a nagyobb doboz mögött rejtőzködött. Hirtelen félrerántottam a dobozt, mindketten megijedtünk, a kis gengszter rámtámadt. Nem okoztunk egymásban kárt, de jól megijesztett a kis szerencsétlen, az ő harminc dekájával. Jobban mint én őt az én százhárom kilómmal.
Lassan és bizonytalanul végeztem a macska körüli teendőket, a kutyák ilyenkor általában már az udvarban darvadoznak, torkuk szakadtából ugatva mindenre és mindenkire aki a kapu előtt bátorkodik elmenni.
Ma reggel azonnal úgy döntöttek, hogy csendben maradnak.
A ház hátsó ajtaját kaparászták gyanúsan, olyan intenzitással, hogy azt hitte volna az ember, nyúzzák őket. Kinyitottam a verandára néző,hátsó ajtót, akkor láttam, hogy a két bunkó sikeresen magára csukta az udvarra vezető verandaajtót, és a másfél négyzetméteren mindent széthúztak idegességükben, amit csak lehetett. A vizük kifolyt, a párom lábbelije darabokban, a nekik kitett takarók széttépve. Nagy nehezen megetettem őket, megfőztem a kávét, és feltakarodtam a szobába dolgozni. A gépem általában gyorsan és megbízhatóan szokott dolgozni, ma azonban úgy döntött, hogy frissíteni fogja önmagát. Egész délelőtt.
Ma reggel én is úgy döntöttem, hogy teszek rá. Jobbat már én sem tudok.
