Az én generációm jócskán azok közé tartozik, akik a marxizmust a történelemkönyvből ismerik, nem pedig önálló tantárgyként. A JSZK-ból jobbára csak a hosszú embargóra meg a háborúra emlékezünk, nem pedig a jólétre. Informatikailag abba a csoportba, amelyik még a bugyuta Paintben rajzolt az iskolában, osztályzatért, mondjuk, szövegszerkesztés helyett.
Arra akarok kilyukadni, hogy nemzedékem már a balkáni vadkapitalizmusban kezdett el dolgozni, amely a dicső, szocialista önigazgatásból jobbára csak a lopás meg a flaszterkoptatás szokását tartotta meg.
Persze, meg kell hagyni, hogy az itteni kapitalizmusnak van egy kifejezett „hazai” illata, amely egy jó adag, falusi romantikával fűszerezi meg az amerikai „dolgozz, ameddig meg nem döglesz” piacfilozófiát. A szélessávú internet elterjedésével és a szabad piac térnyerésével azonban egyre közelebb kerültünk a nyugati felfogásrendszerhez, amelyben a fejlett világ munkaadói közvetlenül foglalkoztatnak, gyakran feketén, általában olyan bérekért, amelyek nálunk jónak számítanak. Amerikában viszont még viccnek is rossz a munkamennyiség és a szakmai tapasztalat tekintetében.
Mégis, mindenki boldog – ameddig nem kerül légy a levesbe.
A lamúr a tengerentúliakkal mindig addig tart, ameddig a fagyi nem nyal vissza, vagyis, ameddig valamelyik hazánkfia nem tesz egy-két keresetlen, de szakmailag helytálló megjegyzést. Ilyenkor a megtorlás sokszor azonnali és brutális, másszor pedig alattomos és hátbaszúr. Ugyanúgy, mint a szerbiai munkaadónál. Viszont a balkáni büszkeség, akármennyire is vak tud lenni, sohasem lesz annyira pökhendi és jogosultságot sugárzó, mint a nyugati önbecsülés.
Nemegyszer voltam olyan, virtuális, céges tanácskozáson, amelynek a végén páran munka nélkül maradtak. Olyan, itthoni, privát vállalatok megbeszélésén is részt vettem már, amelyen az asztalcsapkodástól kezdve anyázásig minden volt, mégis egy-egy stampedli után a főnök és az alkalmazott ugyanúgy dolgoztak együtt, mint a sofőr meg a kalauz.
Mit akarok mindezzel mondani? Nem tudom pontosan, összetett a dolog. A digitális nomádokat sokszor illetik keresetlen szavakkal a hazai munkapiacon, irigykedve, mert jól keresnek. Mégis, a jól menő amerikai cégben nagyon sok itteni melósnak Kuss a neve, mert egyik napról a másikra kipukkanhat a balkánlufi.
Talán azt akarom mondani, hogy én is szerettem volna azt a munkamodellt akcióban látni, amelyről megboldogult nagyapám így nyilatkozott:
– Kisgyerekem, mindent szabad volt, még lopni is. Ameddig nem vették észre.
