Azt azért nem mondhatjuk, hogy sohasem voltam állatbarát. A háziállatokat falun nem is lehet igazán kikerülni, így falusi gyerekként gyakran kapcsolatba kerültem velük annak ellenére, hogy az állattenyésztés annyira sem érdekelt mint a horoszkóp.
A kutyákkal sem volt semmi bajom, viszont sohasem jutott eszembe négylábút tartani a városban, mert a lakásokban, amelyeket béreltem, sokszor jómagam sem fértem el, nemhogy még egy eb is. A macskát pedig sohasem tartottam valami hasznos jószágnak, inkább valami helyfoglalónak, amire néha véletlenül ráül az ember, aztán meg nyalogathatja a karmolások nyomait.
Kicsit visszaállt a tollam, amikor a párom befogadta pár hónapja a két kutyát az utcáról. Tudatosan szoktatta hozzánk őket, mert mindig hagyott kinn nekik vizet meg valami ennivalót az utcán. Köztünk szólva, azelőtt még nem láttam két ennyire ronda kutyát párban, viszont ahogy hozzánk kerültek, a rendszeres féregtelenítés és a koszt helyrehozta őket.
Nincs is velük sok konfliktusom. A nagyobbik egy pedigrés terrier elsőágú leszármazottja lehet, ösztönös okossággal és két hatalmas, barna szemmel, amelyekkel olyan szomorúan tud nézni, hogy Móricz Zsigmond Árvácskája komédiának tűnik mellette.
A kisebbik egy igazi ligeti koktél, amelyet faluhelyen csak „olyan kis pockosnak” hívnak. Patkányt még nem fogott, de minden lelket megugat az utcán, aki csak elmegy a ház előtt.
Pár napja viszont konfliktusba keveredtünk. A párom vett két hatalmas csontot valahol, azzal állított be a kapun. A portéka már eleve húzta a vállát, de az udvarban a két kutya is lógni kezdett rajta. Nagy volt az öröm. A feleségem nagyjából fél óráig magyarázta nekem, hogy ezek a csontok talán az évszázad legjobb befektetése volt ebügyi szempontból, mert így nem a kertet fogják ásni unalmukban, hanem a csontot rágni.
Rágták is. Cipelték is magukkal a hosszú, vastag csontokat. A kisebbiknek sokszor nem ment a dolog, révén, hogy a marhacsont majdnem akkora volt mint ő maga, de fárasztó munkával végül sikerült neki eltörnie azt.
Sajnos, azzal, hogy mobilisabb lett, több helyen hagyta szét a cókmókját. Történetesen, kedden este a bejárati ajtó lépcsőjén.
Megindultam bezárni a kaput, amikor az egyik lépcsőfok hirtelen gurulni kezdett a lábam alatt, és pillanatok alatt a földön találtam a fenekem, a fejem pedig a lépcsőbe verődött. A tettes csont hanyag eleganciával gördült elém. A kicsi gyorsan összekötötte a történteket, és még mielőtt kirobbant volna belőlem egy bármely, tisztelettudó keresztényre szívbajt hozó káromkodás, a kutya elviharzott az udvár másik sarkába.
Természetesen, öt perc után megint szent volt a béke. Nem úgy, mint a macskával. A hozzánk egy hónapja bedobott macskakölyökből egy komoly négylábú kisasszony lett, aki ha kell, órákon keresztül karmolássza a kezeim, még ha csak egy percig is játszok vele kicsit durvábban.
Méghogy nem vagyok állatbarát? Elég sok hülyeséget eltűrök ezektől a jószágoktól még akkor is, ha minden másért a pillanat tört része alatt kiégetem az agyamban a biztosítékot. Ezek szerint, ha állatbarát nem vagyok, akkor embergyűlölőnek meg túl sok.
