Egy építkezés a Darányitelepen... Akad abból arrafelé több is, de most nem azokról, sőt erről az egyről is csak mellékesen van szó. Történt, hogy a beruházó a munka előrehaladtával eljutott odáig, hogy épületét rákapcsolja a szennyvízelvezető csatornahálózatra. Arra, amely annak idején a telepiek által fizetett helyi járulékból épült ki. Az illetékesek az engedélyt megadták, a beruházó – elmondása szerint – fizetett. Jöttek a mesterek, és annak rendje-módja szerint keresztülvágták az úttest aszfaltburkolatát, kiásták az árkot, lehelyezték a csöveket, majd az árkot betemették. Csak éppen az aszfaltburkolat nem került vissza oda, ahol még aznap reggel volt.
Igaz, a feltöltött árokba beleszórtak némi sódert. Úgy lazán, minden különösebb megerőltetés nélkül. A sódert a gépjárművek gumiabroncsai – busz is jár az utcában – hamar kilökdösték az árokból, ami pedig benne maradt, azt alaposan ledöngölték. Az árok egyre mélyült. A vágtató járgányokat közlekedési jel nem figyelmeztette arra, hogy az úttestet nem fekvő-, hanem horpadt rendőr szeli keresztbe. Amikor belehajtottak, az nagyot szólt. A környező régi házakon – kevés van már belőlük – ilyenkor berezegtek az ablaküvegek, táncoltak a kúpcserepek, olykor hullott a meglazult vakolat...
Az a hír járta, hogy az illetékes közvállalat majd akkor rendezi az árok ügyét, amikor abban helyrerázódnak a talajrétegek. Ebben a jövőképben csupán az volt a gyanús, hogy kőhajításnyira ettől a helytől már korábban sor került ilyen beavatkozásra – legalább kettőre –, és ott az árok betemetése után azonnal aszfaltoztak. Itt viszont nem.
Az ablaküvegek berezgését meg mindent, ami emellett keletkezett a becsapódások következtében, az egyik helybeli megsokallta. Esténként lapáttal és söprűvel ment ki az utcára. A szerteszórt sódert visszasöpörte rendeltetési helyére, és belelapátolt némi homokot meg kőzúzalékot is. A szomszédos építkezés éjjeliőrének tanácsára – meg segítségével – a másik építkezőhelyen kallódó frakcióból is dobott néhány lapáttal az árokba. Ekkor tanulta meg, hogy a homoknál durvább, de a sódernél finomabb szemcsézetű valamit nevezik frakciónak, amely igen jó munkát végzett.
Esténként megismétlődő jelenség volt, amint a lapátoló meg az éjjeliőr az árok betöltésével fáradozik. Az ilyenkor elhaladó autósok barátságosan üdvözölték őket, elismerően bólogattak, hiszen tudták, hogy karterbeszakadással meg féltengelytöréssel fenyegető valamit számolnak fel. Persze, lassítottak. Éjszakai hazatérésükkor ez nem mindig történt meg...
Aztán bő másfél hónap elmúltával a lapátbűvölő megsokallta a munkát, meg fogytán volt a frakció is, ezért eszébe jutott felhívni az illetékes közvállalatot. Kiguglizta a telefonszámot, bepötyögtette a mobilba, és kicsöngött. Azonnal jelentkezett egy műhang: „Minden hívást felvételezünk...” Lapátoló barátunk ennek megörült, nem kell kétszer elmondania, majd pillanatokkal később – láss csodát! – egy igazi hang is visszaszólt a készülékből. Egy meglehetősen udvarias női hang, amely nyilván már hozzászokott a nyavalygásokhoz.
Barátunk azonban nem a gerontológia panaszdélutánjának megszokott panaszáradatát vette elő, hanem a konkrét probléma mibenlétét ecsetelte. Erre a hölgy megnyugtatólag azt találta válaszolni, majd utánanéz a dokumentációban.
– Ne abban keresse, hanem küldjön ki valakit a helyszínre, és ott megtalálja az árkot. Ha nem találja, megmutatom, hol van.
A hölgy valami sablonos válasszal igyekezett kitérni a kérdés elől, mármint fel kell lapoznia az elmúlt napok tevékenységlistáját, mire a panasztevő emlékeztette, hogy hetekről van szó, sőt hónapokból is másfél telt el azóta. A beszélgetés azzal ért véget, hogy... majdcsak lesz valahogy. Nem lett. Erre a beszélgetésre kedden került sor, aztán újabb két lapátolást követően csütörtökön a másodikra.
A hölgy most már pontosan tudta, miről van szó, megtalálta a munkalapokban, és valóban már régen le kellett volna az árkot aszfaltozni. Csakhogy, mondta, ők nem aszfaltoznak, ezzel egy másik vállalatot bíznak meg, és az nem megy olyan gyorsan, de majd... Ekkor a panasztevő előhúzott egy ászt az ingujjból, valami olcsó krimiből kölcsönzött beszólást.
– Hölgyem, a dolgok elintézésének mindig két útja van. Egy könnyebb meg egy nehezebb. A könnyebb az, ha önök gyorsan intézkednek. A másik, a kellemetlenebb, ha ideszólítok négy-öt újságírót. Mivel az egész műveletet végigfényképeztem, gazdag képanyagot is adhatok nekik. Higgye el, alig várják, hogy egy közvállalatot kipellengérezzenek. A maga góréi nem fognak ennek örülni.
Másnap már péntek volt, jött a hétvége, ilyenkor az újvidékiek hazautaznak. Elérkezett a délután, amikor már mindenhol leállnak a melóval. Most azonban a panasztevő arra lett figyelmes, hogy az utcáról éktelen motorberregés, csattogás, zúgás, hangzavar... érkezik. Kinézett az ablakon, és szaporán pislogott, mert nem akart hinni a szemének. Öt járgány, tíz-egynéhány munkás állta el az utat, és látott munkához. Fülsiketítő hanggal kezdődött, amikor az aszfaltot vágó fűrész nekiesett az árok peremét egyenesre szabni. Aztán jött egy kotrógép, amelynek markolóegysége is volt, és kiszedte a törmeléket, beleértve azt is, amit éjjelenként belelapátoltak. Volt bőven kiszedni való, alaposan megrakta vele az egyik kamiont. A másik kamionból friss aszfalttal töltötték meg az árkot fél útszélességig, és ezt az úthenger gyorsan eldolgozta. Aztán nekiestek az úttest páros oldalán levő résznek. Nem ment. Itt ugyanis még a régi, „helyijárulékos”, tehát kellően vastag aszfalt borította az úttestet. A korszerű, takarékosan vékony burkolatokra hangolt körfűrész nem tudta teljes vastagságban átvágni, ezért csak rögtönzött műszaki tornamutatványok után sikerült eltörni.
A munkát az ötvenes éveinek elején járó, szemlátomást hozzáértő férfi irányította. Aztán ott voltak a gépkezelők, legalább öten. Rajtuk kívül hat lapátigazgató is hevesen dolgozott, amikor volt mit. Látszott, nem először csinálják. És volt közöttük egy személy – nevezzük őt eszmei irányítónak –, aki makulátlan munkásruhában feszített, kezén vadiúj munkáskesztyűvel, és nem nyúlt semmihez. Ennyien jöttek hét-nyolc négyzetméternyi aszfaltozás végett. Mindent összevetve bő egy óra alatt elboronálták a másfél hónapja éktelenkedő árok ügyét. Pénteken, késő délután, amikor a munkásparadicsomokban már régen hétvégéznek. Minden bizonnyal azért, hogy ne az újságírók menjenek ki a helyszínre.
Nyitókép: Az utolsó simítások
