Fázik. Foga van a januári napnak. Már fél órája várakozik. Mennyit kell még tűrnie a jéghideg szél csípését? Feltekint az újvidéki vasútállomás hatalmas órájára: 11:32. Még húsz perc... Addig teljesen megdermednek a lábai. Akaratlanul is átfut a gondolatain, hogy be kellene húzódni a hatalmas épület falai közé. De azonnal el is hessegeti dermedt agya önvédelmi parancsát. Marad. Inkább a hideg. Meg egyébként sem nyújt már védelmet az ikonikus épület. Sérült. Több helyen is megfurkálták, megfaragták. A falai segítségért nyöszörögtek. De a sebeit csak eltakarták. Súlyos kötéssel borították. Ekkorra már sikongott, de hangját elfedték a 200-zal robogó vonatok. Minden rezzenésük fájt. De tűrte, kitartott. Hisz őriznie kellett a szülőket, akik gyermekeikhez siettek haza. A lányt, aki rég nem látott párjára várt. A férfit, aki csókkal fogadta feleségét. A nagyapát, aki boldogan futkorászó unokáinak szerette volna megmutatni az előtte ékeskedő régi mozdonyt… Ők megérdemelték a bevállalt fájdalmat. Amíg csak lehet. Még egy hétig. Még egy napig. Egy pár óráig. Még csak egy kicsit…
Végül összeroppant a rá nehezedő tehertől. Együttérez az épülettel. Épp oly élettelennek érzi magát, mint amilyen fagyosan bámulnak a sugárútra a vasútállomás ködös ablakai. Mozdulatlan jégszoborként gyászolva azokat, akiket nem tudott megvédeni. Önmagát okolva a történtekért. Talán ő is tehetett volna valamit. Hol veszett ki belőle a tenni akarás, a harc? Miért ilyen erőtlen? Utálja önmaga tehetetlen fásultságát.
Süvítő szél hasítja meg gondolatait. 11:42-et jelez az óra. A nagymutató lassú haladása mintha visszarepítené az időben. Valamiért édesapjára gondol. Akkoriban nem igazán tudták befűteni a jobb időben, jobb feltételekre épített, méretes nappalijukat, így takaróba burkolózva vitáztak az élet nagy dolgairól. A tűzön sercegett az olcsóbban kapható, ám igencsak vizes fa. Nem lehet ezzel tüzelni, hisz tegnap még a madarak csicseregtek rajta – mondá a nagymama. Okítva a fiát, hogy a télirevalót nem decemberben kell beszerezni. Még akkor sem, ha előbb nincs rávaló. Hisz életre való, felnőtt ember… Tudni illik.
Édesapja lecsapta a fejét. Felé fordult, tekintetével mintha megbocsátásért könyörgött volna. Nem volt miért. Hisz ő már ebbe született. Jobbat nem ismert. És egyébként sem ez volt a lényeg. Alig várta már, hogy belekezdjenek a beszélgetésbe. Imádta az esti vitáikat. Így nem is habozott hangot adni a fellángolásának. Elmondta, hogy örül annak, hogy a bombázáskor mégse döntött a pesti egyetem mellett. Hisz azt beszélik, hogy holnap már nemcsak a fiatal hallgatók vonulnak ki az utcára, hanem a szüleik is – hadarta, remélve, hogy édesapját is meg tudja fertőzni a reménnyel. Ehelyett apja a rá jellemző kimértséggel tovább fejtegette a gondolatot a társadalom működésének alapjairól. „A közösséget a fiatalok lendülete és tenni akarása viszi előre. Nekik viszont még nincs elég erejük és tapasztalatuk ahhoz, hogy ötleteiket meg is valósítsák. A tapasztalatot az idősek bölcsességére kellene építeni a társadalomban. Ők viszont, korukból kifolyólag már erejük végén járnak. Az erő a termelő rétegben van: a negyvenesek a társadalom fogaskerekei. Elegendő erővel rendelkeznek ugyanis ahhoz, hogy megvalósítsák a fiatalok ötleteit. Ugyanakkor elegendő tapasztalattal is ahhoz, hogy meghallgassák az idősek bölcsességét.”
Édesapja másnap annak ellenére is mellé állt az utcán, hogy nem igazán hitt a fekete zászló fehér öklének üzenetében. „De hiszek benned, és a mama szerint is szükség van a változásra” – súgta a fülébe, amikor a sugárútról megindult a tömeg a tartományi székváros főterére.
Merengéséből rengeteg ifjú hang ébreszti fel. Felemeli tekintetét: fiatalok ezrei veszik körül. Lassan leállnak az autók, a buszsofőrök kinyitják az ajtókat. A taxik lezárják az útkereszteződéseket. A járókelők lelassítják lépteiket. De mi végre? Mit remélnek? A tehetetlenség súlya tovább nehezedik a vállain. Hisz annyiszor megharcolták már harcaikat. Ők sem akartak lekváros kenyéren élni, ahogyan azt gyerekként megtapasztalták. Bombák süvítésében váltak nagykorúvá, miközben már régen felnőttek. Majd döntöttek: változást akartak. A jobb időket még lelkükben őrző szüleik segítségével ki is harcolták ezt. A következő években meg is fizették az árát: munkanélküliséggel, bizonytalansággal, félelemmel. A gazdasági válságként beharangozott megszorításokon már meg sem lepődtek. Hisz addigra már megedződtek. Azóta is utál boltba menni. Nyomasztja, hogy minden alkalommal be kell kapcsolnia a fejében a számológépet. És már annak is örül, ha a banki egyenlege elbír még két liter tejet és tíz tojást. Mert volt idő, amikor nem tudta megvenni az aznapi kenyeret. Hisz a polcon csak a drágább péktermékek maradtak... Majd amikor már úgy tűnt, hogy végre az ő családjának is lehetősége lesz évente egyszer nyaralni, akkor beharangozták a világjárványt. A bezártságot háborúk követték, amelyek újabb drágulásokat hoztak. És ismét megjelent a fejében az az átkozott számológép...
Hibát követtek el. Ha annak idején végigcsinálják, talán gyermekeik ma nem gyülekeznének gyertyákkal a kezükben. Ha erős húsz évvel ezelőtt nem hagyják magukat, és minden ismerős arcot eltávolítanak a képernyőkről, akkor talán ma másképp lenne... Elárasztja a bűntudat. Hisz immár neki kéne a társadalom fogaskerekének lennie. Mégsem az. Utálja magát az érzéseiért. Dühében megmozdítja ólomlábait, és feláll. Okot keres a változásra, változtatásra. Ami kirángatná az évek alatt felgyülemlett tehetetlenségből fakadó fásultságból. A tömegből mintha a lánya tekintete hívogatná. Ha aznap nem hívja fel, akkor ő is ott lett volna a vasútállomáson. Hisz barátnőjét akarta kikísérni a delesi vonatra… Ki merészel hát ítélkezni az ifjak felett? Csak mert esélyekkel szeretnék kezdeni az életüket? Ők legalább nem önmagukban keresik az okot a változásra: elég érvet találnak a mindennapokban is arra, hogy új utak után kutassanak.
Itt az idő. 11:52-őt mutat a még nagyobbra nőtt óriás. A fiatalok kezéből lezúdul a fekete lobogó. Újra itt a megemlékezés és emlékeztetés ideje. Minden elhalkul. Egy lány az aszfaltra nyomja a vörösre festett tenyerét, majd meggyújtja a gyertyáját. Fájó csendbe burkolózik a város. Minden tekintet a vasútállomásra szegeződik. A dermedt ablaküvegeken megcsillan a rideg napfény. A jéggé fagyott tudata továbbra is azt ordítja, hogy nincs értelme. Erőtlenül ugyan, de mégis belekapaszkodik a remény halovány sugarába. A szíve a sugárúton távozó fiatalok után húz. A lánya után. A fiáért.
