Egykoron és ma is, a városiasodás egyik alapfeltételének számított az utcák kikövezése, majd a későbbiekben azok kiaszfaltozása és rendben tartása is. Ez a kérdés napjainkban is igen aktuális, hiszen járművünkkel, a város talán legforgalmasabb útkereszteződésén, amelyet nem is olyan régen újítottak fel, a Futaki út és Dusán Cár utcai villanyrendőrnél naponta huppanunk bele az úton lévő lyukba. A 19. század utolsó évtizedeiben ezekkel a kérdésekkel napi szinten foglalkoztak. Így, ezekben az években kövezték ki a Temerini, a Futaki és a szép nevű, Rozmaring utcát. Ekkor kötött szerződést Újvidék városi tanácsával Kaszovitz Sámuel az utcák tisztán tartásáról és locsolásáról. Egykoron, az utcai por komoly problémát okozott, nem úgy, mint napjainkban, amely mintha nem érintené a tisztán tartással megbízott városi vállalatot. Ez volt az az időszak, amikor megkezdték az utcák aszfaltozását is, de útburkolatként a kövezés, még szinte napjainkig is fennmaradt. Sőt, kombinált útburkolatot is alkalmaztak, mint az 1894-ben kiaszfaltozott Futaki úton, amelyet a későbbiekben sárga keramit lapokkal rakták ki, majd ismét leaszfaltozták. A villamos bevezetésével azok az utcák is aszfaltburkolatot kaptak, amelyeken a villamos közlekedett, és ennek a költségét a koncessziós szerződés értelmében, az újvidéki villanyművek fedezett, ahogyan az utcák feltöltésének a költségét is.
1900-at írtak, amikor az egykori vasútállomás előtti teret, ahol ma a Limáni piac van, leaszfaltozták. Ezeknek az utcakarbantartási munkálatoknak az ára a város növekedésével, a 20. század húszas-harmincas éveiben egyre nagyobb lett, több millió dináros összegekre kerekedett. Így az utcák rendezésére 1922-ben nyolcmillió, 1923-ban hárommillió, 1925-ben pedig ötmillió dinárt szántak a városi költségvetésből. Feltételezhetően ezek a költségek a város növekedésével arányosan nőttek, még akkor is, ha ma az nem igazán vehető észre. Konkrét számokban, a 20. század nyolcvanas éveiben ez az összeg 600 millió dinárt tett ki, amelyből 16 új út épült, 290 000 négyzetméternyi úttesttel, ebből 17 000 négyzetméternyit rekonstruáltak.
Az utcák tisztán tartása, szintén örökös problémának mondható, még akkor is, ha Újvidék az első locsolókocsit már 1924-ben megvásárolta. Ez volt a helyzet a zöldfelületek növelésével és karbantartásával is.
A második világháborút követően ezt a kérdést a polgárok önkéntes társadalmi munkájával gondolták megoldani, mint ahogyan a zöldfelületek növelése költségeinek fedezését is. A közvilágítás is égető kérdése lett napjaink városfejlődésének, hiszen észrevehető, hogy éjszaka még a legforgalmasabb sugárutak sincsenek eléggé kivilágítva. A városi közvilágítás kérdése 1884-től volt napirenden, amikor a városi tanács arról döntött, hogy bevezeti a gázvilágítást, de nemcsak a lakásokba, hanem az utcákra és az üzlethelyiségekbe is. A gázvezetéket 1888-ban rakták le. A város ekkor 250 gázlámpát kapott, amelyben 369 gázláng égett, de ezzel csak egy városrész kivilágítását oldották meg. Ez a terv is nehézségekbe ütközött, mert 1889-ben az újvidéki gázművek meghibásodtak. Emiatt a gázlámpák felszerelése késett, megmaradt a legsötétebb napokon is a régi petróleumlámpás, gyér kivilágítás.
Ma a városban a közvilágítással a Stan közvállalat van megbízva, és 2024-ben a villanylámpák és díszkivilágítás karbantartására mintegy 244,1 millió dinárt láttak elő. De az is előfordul, hogy a régi villanyvezetékek és a rendszer elavultsága miatt a közvilágítást az alkalmazottak „kézileg” kapcsolják be. És ha már ismét napjainkhoz jutottunk, lévén, hogy a városi költségvetésről és annak felhasználásáról van szó, ezzel kapcsolatban sokszor elhangzik a törvénytelen haszonszerzés kifejezés. Ismét egy újvidéki, várostörténeti példával szolgálunk: 1911-ben többnapos bírósági pör folyt Đorđe Tapavica városi tanácsnok és alkalmazott ellen, akit azzal vádoltak, hogy a városi vágóhídról „trágyát vitetett” a szőlőjébe és ezzel megkárosította Újvidéket. A trágya és a városi söpredék a „közvagyon” kérdése, azonban nem csupán a „szemétről” szólt, mert a tanúk vallomása szerint, nemcsak Tapavica, hanem többen, „többek között…” „el akarják venni a szegény néptől az almási temető feletti földet, és nem tisztességes módon akarnak meggazdagodni”. Ismerősen hangzik ma is, nem de?
