A zentai Molnár Tibor levéltáros az első világháborús áldozatokra összpontosító kutatómunkája eredményeként immár a harmadik kötetet jelentette meg. Az Óbecse, Péterréve és Bácsföldvár első világháborús (1914–1918) katonai áldozatai címet viselő, kétnyelvű – szerb és magyar szövegeket is tartalmazó – könyvet a zentai Városi Múzeumban a Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Körének szombat esti összejövetelén mutatták be.
A Pejin Attila vezette Dudás-esten a szerzőn kívül Zsoldos Ferenc történész, jogász és Mészáros Zoltán szabadkai levéltáros fejtette ki gondolatait a kötet témájával kapcsolatban.
Molnár Tibor a katonai áldozatok számbavételével olyan témával foglalkozik, amellyel korábban ezen a tájon ilyen részletességgel senki sem foglalkozott. A munkát Zentával kezdte, majd folytatta a levéltár körzetébe tartozó településekkel. A könyvismertető felvezetőjében Pejin Attila röviden kitért a viktimológia, vagyis az áldozattan tudományára, amely eredetileg az igazságszolgáltatás területén alakult ki, és avval foglalkozik, hogy valaki milyen körülmények között válik áldozattá. A történészek is felismerték, hogy a történelmi események, különösen a háborús cselekmények kapcsán is foglalkozni kell az áldozattá válás folyamatával, hiszen különösen az első világháború hozott mértéktelenül és indokolatlanul nagy emberáldozatokat.
– Több mint tíz évvel ezelőtt kezdtem foglalkozni a világháború áldozatainak a számbavételével, ebből született meg a három kötet – mondja Molnár Tibor. – Az első Zenta község első világháborús halottait dolgozza fel, a második Magyarkanizsa községgel, a legutóbbi pedig Óbecse, valamint a hozzá tartozó Péterréve és Bácsföldvár katonai áldozataival, hősi halottaival foglalkozik. Azt tervezem, hogy a Zentai Levéltár illetékességi területéhez tartozó összes községet feldolgozom. Hátramaradt még Ada és Mohol, valamint Szenttamás. Ada község esetében már összeállt az adattár, amiből tavaszra elkészül a kézirat, és ha pályázati vagy egyéb forrásból elő tudjuk teremteni a kiadáshoz szükséges pénzt, akkor jövőre, az év végéig a negyedik kötet is napvilágot láthat. Vidékünkön, Vajdaságban hasonló munkával nem találkoztam, nem volt minta, amely alapján el tudtam volna kezdeni az adatgyűjtést és a feldolgozást. A levéltári kutatási módszerek elvét követve indultam el, az vezérelt, hogy először is egy alaplistát kell felállítani, amihez a halotti anyakönyvi kivonatok a legalkalmasabbak. De minél több forrás került a kezembe, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy a halotti anyakönyvi kivonatokban 1919/1920-szal bezárólag az áldozatoknak csak mintegy a felét jegyezték be, a többiek a háború után a holttá nyilvánítások során kerültek bejegyzésre. A végső adattár tehát több forrásból áll. A halotti anyakönyvekben egy-egy személyről nem vehettek fel sok adatot, ezt nem irányozta elő a nyilvántartás. Ezért egyéb forrásokra is szükség volt, hogy többet tudjak meg egy-egy áldozatról. Amolyan kirakós játék ez a munka, sok-sok dokumentumot kell átböngészni, kijegyzetelni és értékelni. Egy-egy elesett katonáról olykor 3-4 forrásból is sikerült adatokat találni, és mindez persze időigényes munka. A hadvezérekről szinte mindent lejegyeztek a történetírók, a haditudósítók, de a mi egyszerű honfitársainkról, akiket besoroztak, olykor csak a születési és az elhalálozási dátum maradt meg írásban. Sorstragédiájuk, hogy besorozták őket, csatatérre kerültek, ahol hősi halált haltak – mondta végül Molnár Tibor helytörténeti kutató.
