Összeszorul az ember szíve, amikor azt látja, hogy a falu végén megint megroggyant, kidőlt a fala, beszakadt a teteje egy nem is olyan régen még élettel teli családi laknak. A romos ház, már ami meg maradt belőle, Hódegyháza főutcáját zárja, s egyben szimbolizálja, ne adja isten, előrevetíti a falu sorsát. A tóval körülölelt, jobb sorsa érdemes, gólyák lakta település a bánáti falvak többségéhez hasonlóan lélekszámban egyre csak apad, fogyatkozik. A sorsára hagyott ház szomszédságában lakó idősebb ember kíváncsi, vajon mit érdekeset találni egy lakhatatlanná vált falu végi házon. – A „szociálé” a ház – mondja, azok temetették el a jobb létre szenderült öregeket, a sajátjai már régen hátat fordítottak szülőnek és szülőföldnek, a falunak, a bánáti életnek. Csak a legkitartóbbak maradnak, akik a sziken oly mély gyökeret tudtak ereszteni, mint a minden évben megújuló, évelő, fásodó szárú, lila virágzatát makacsul őrző, szárazságtűrő sóvirág.
