Gyakran halljuk, hogy a szerelem ott bújik meg, ahol a legkevésbé számítunk rá, és akkor talál ránk, amikor nem is keressük. Döme Zoltán (Bimbó) és felesége, Timi erről első kézből szerzett tapasztalatot: a közös történetük egy tizenhárom évvel ezelőtti busójárással kezdődött, amit végigcsetelt éjszakák és hajnalok, majd egy merész döntés követett, hogy végül néhány évvel később a Pokolgép Hol van a szó című klasszikusára vonuljanak oltár elé. Bálint-nap alkalmából arra kértük őket, meséljenek nekünk arról, hogyan találják meg egymás mellett a boldogságot nap mint nap.
Hol ismerkedtetek meg?
Döme Tímea: – Mohácson, 13 évvel ezelőtt. A mi színjátszó csoportunk meghívta a Kex egyesületet fellépni a busójárásra.
Döme Zoltán: – Korábban a Kex elődje, az Orpheus már meghívta a mohácsi csapatot a Nyári Ifjúsági Játékokra, de ő akkor nem jött el a csoporttal.
Szerelem volt első látásra?
D. T.: – Nem, akkor alig találkoztam velük, annyi maradt meg, hogy nagyon sokat ittak.
D. Z.: – Nagyon hangosak voltunk, meg nagyon sokat cigiztünk. Én már akkor nagyon régóta kerestem a páromat, már az volt a baj, hogy túlságosan kerestem. Éppen azelőtt egy fél évvel fogalmazódott meg bennem, hogy most már nem érdekel, nem keresem tovább, lemondok róla. De hát mindig akkor találod meg, amikor már nem keresed. Mohácson még csak bemutatkoztunk egymásnak, meg bejelöltük egymást a közösségi médián.
D. T.: – És ott írt rám egy hétre rá, hogy milyen jól sikerült a téltemetés, mert megjött a jó idő.
D. Z.: – Így kezdtünk el beszélgetni, a neten keresztül. Nemhogy estig vagy éjszakába nyúlóan, de volt, hogy hajnalig írogattunk egymásnak, aztán mentünk dolgozni, délután aludtunk, aztán folytattuk a beszélgetést. Ez így ment egészen húsvétig, amikor is ellátogatott hozzám ide, Zentára.
Jól sikerült a látogatás?
D. T.: – Egy hétre jöttem, és azóta is itt vagyok.
D. Z.: – A legjobb az egészben, hogy Szegedről jött busszal, és tudtam, mikor érkezik. Csak hát húsvét volt, gyorsan átengedték a buszt a határon, előbb érkezett, én meg még nem voltam ott. Szegény hívott, hogy ő itt van már, de én hol vagyok?!
D. T.: – Elutazok egy idegen országba, egy idegen városba, és sehol senki…
D. Z.: – Úgy rohantam végig az utcán, mint valami bolond…
Merész vállalás volt jóformán ismeretlenül eljönni egy idegen országba.
D. T.: – Igen, nem nagyon találkoztunk még előtte. De csupa jót hallottam róla.
A környezetetek mit szólt ehhez?
D. T.: – Meglepődtek, azt hiszem, a legjobban talán maguk a színjátszósok.
D. Z.: – A szülők is persze, de szerintem azért nagyon örültek. Én már akkor elmúltam 40 éves, ilyenkor már „illik” párra találni.
n Honnan tudtátok, hogy megéri?
D. T.: – Nem tudtam. Úgy voltam vele, hogy lesz, ami lesz, egy hetet eltöltök Zentán, ha meg nem jön össze, akkor a következő busszal megyek vissza Mohácsra.
D. Z.: – Ezt sose lehet tudni szerintem. Bele kell csapni, összecsiszolódni, mert nyilván más az én habitusom, más az övé. Nekem ő nagyon jót tesz, visszahúz a földre, én meg őt tolom állandóan fölfelé, hogy milyen szép ott minden.
Kívülről nézve úgy tűnik, hogy támogatjátok és kiegészítitek egymást.
D. Z.: – Lényegében így van, mert amit én csinálok, abba ő bele tud segíteni, amit meg ő, abban én, ha segíteni nem is tudok, de mindenképpen támogatom. Ez visz bennünket előre.
Szerintetek mi a boldog kapcsolat titka?
D. Z.: – Ezt nem tudom. Nem szoktam azon gondolkozni, hogy mit hogyan csináljak, csak teszem, ami jön, amiről érzem, hogy jó lesz.
D. T.: – És talán éppen ez, hogy kiegészítjük egymást. Hiszen enélkül legföljebb lakótársak lehetünk. Ha nem egészítjük ki egymást, nem támogatjuk egymást, akkor annak semmi értelme. Minden este úgy fekszünk le, hogy szép álmokat, drágám. Tehát nem megyünk úgy aludni, hogy össze vagyunk veszve.
Azt szeretem bennetek, hogy mindig olyan szerelmesen néztek egymásra.
D. Z.: – Én nagyon sokáig éltem egyedül. Külföldön is dolgoztam, Budapesten, és ugyanazt a keserű kenyeret ettem, mint a mostaniak. Abból állt az életem, hogy dolgoztam, hazamentem, és tévéztem, ez ment folyamatosan. Ebben a négy és fél évben annyira hiányzott az élet minden szegmense, hogy amikor hazajöttem, belevetettem magamat az életbe: színház, tábor, kocsmázás, fesztiválozás, buli. Eközben dolgoznom is kellett, és egyszerűen elszaladt velem az idő. Mire föleszméltem, már minden barátom, barátnőm párra talált, gyerekük lett. Tehát nagyon sokáig voltam egyedül, és ezért is tudom olyan nagyon értékelni, hogy amikor hazajövök, akkor ő itthon van. Akkor voltam a legrosszabb állapotomban, amikor magam éltem, és hazaérve fölkapcsoltam a tévét, hogy ne legyen csönd. Ez már mindennek a teteje volt. Most meg hazajövök, és csináljuk a saját életünket. Járunk vissza Budapestre, megnézni azokat a helyeket, amikre nem jutott időm, amíg ott éltem.
D. T.: – Az élet furcsasága, hogy a nagymamám Zentáról származik. Ez pár éve derült ki. Annak idején a háború miatt elüldözték őket innen, ahova én visszajöttem.
D. Z.: – És ezzel a kör bezárult.
Nyitókép: A legfontosabb egymás támogatása és kiegészítése
