Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis fa. Csemete volt még, várta, hogy otthonára találjon, ahol nőhet és erősödhet, hogy büszke őseihez hasonlóan fölfogja a szelet, védje a talajt az eróziótól, árassza magából az éltető oxigént, zöldelljen és virágozzon. Arról álmodozott, hogy társaival együtt majd élőhelyet nyújt a vadon élő állatoknak, élteti a biológiai sokszínűséget, és egy csodálatos, természetközeli környezetet biztosít az emberek számára is.
A kis fát hamarosan fölnyalábolták, és egy IPA-projekt keretében elszállították a végleges helyére. Száz meg száz társával együtt elültették, és kellemes elégedettséggel vette tudomásul, hogy ezt is úgy teszik, ahogy az neki a legjobb: akkor, amikor azt kell, és úgy, ahogy azt kell. Büszkén pózolt az újságíróknak, remélte, hogy címlapra kerül: a kis fa, aki minden erejével a környezet védelméért és az éghajlat megmentéséért dolgozik!
No persze végül nem így történt.
A kis fáknak ugyanis esélyük sem volt megerősödni és nagyra nőni, hogy a világ fölé kerekedhessenek. Egyik reggel arra ébredt a város, hogy ismeretlen elkövetők egyesével törték ki egy részüket, vagy tépték ki őket az éltető talajból, ügyet sem vetve mindarra, amire ezek a fák hivatottak voltak, mint ahogy az sem érdekelte a tetteseket, hogy mennyi pénzbe és erőfeszítésbe került a fák odatelepítése.
A kis fa azonban nem panaszkodott. A levelei hallgattak, vékony törzse is szótlanul hevert az úton. Mit is mondhatott volna? A helyiek panaszkodtak helyette is. Egyesek az önkormányzatot vádolták: miért is ültetnek fákat, ha aztán nem vigyáznak rájuk, hol vannak a kamerák? Mások az emberi kapzsiságot tették felelőssé mindenért, döbbenetről, aljasságról beszéltek.
De szegény kis fának ez már mindegy volt. A levegő száraz volt, poros és kipufogógázzal teli. A város nem állt meg, az élet ment tovább, az út porát továbbra is fölverték az elhaladó járművek. Senki nem fogta meg a szelet, senki nem építette a biodiverzitást, senki nem ontotta magából az oxigént. A kis fa ugyanolyan kiábrándultnak érezte magát, mint a szerencsétlen konzervdoboz annak idején, aki először magánkívül volt a boldogságtól, hogy végre az ő városában is megkezdődik a szelektív hulladékgyűjtés, de nem sokkal később csalódottan kongott a kommunális hulladék számára odaállított szemetesben a használt pelenkák és megpenészedett kenyérdarabok között. Hasonlóan érezte magát az a gondosan megtisztított és összenyomott PET-palack is, aki jó helyre került ugyan, de aki többedmagával kénytelen volt egy kis ételmaradékkal, egy pár féltéglával meg néhány elhullott állat tetemével is osztozni a szelektív szemeteskukán.
A cigarettacsikkek sem szóltak semmit, akiket továbbra is el lehetett dobálni a járdákon és a játszótereken, csöndben mérgelődtek a közparkokban hátrahagyott csokipapírok és használt papír zsebkendők, és dacos hallgatásba burkolózott a szanaszéjjel heverő építési törmelék is.
Az emberek háborogtak, értetlenkedtek, de leginkább szemet hunytak a környezetszennyezés és a nemtörődömség fölött. Volt, aki azt mondta, hogy a városnak több kamerára lenne szüksége. Rendőröket, polgárőröket, mezőőröket kellene állítani a frissen ültetett facsemeték és a szelektív kukák mellé. Mások szerint szigorúbb büntetéseket kellene kiszabni, kemény pénzbírságot, közmunkát, nyilvános megszégyenítést. De a kamerák nem rögzíthettek mindent, a rendőrök nem lehettek ott mindenhol. A kis fa, a konzervdoboz és a PET-palack pedig nagyon jól tudta, hogy rajtuk nem segít, akármilyen keményen is büntetik meg azt, aki nem megfelelően bánik velük.
