A jéghegy csúcsa

Gyász van az országban.

Szerdán egy tizenhárom éves fiú az egyik belgrádi általános iskolában két félautomata pisztollyal lelőtte az intézmény biztonsági őrét, majd végzett nyolc iskolatársával. Az ámokfutó emellett egy tanárnőt és négy diákot megsebesített.

Az eset óta Szerbia sokkos állapotban van. Senki sem érti, hogy ez a borzadály hogyan történhetett meg. A társadalmi állapotok függvényében azonban nem az a különös, hogy ez a szörnyűség valóban lejátszódott a szemünk előtt, hanem az, hogy eddig nem történt még valami hasonló. Ha nem dugjuk a homokba a fejünket, ha nem a kiüresedett politikai lózungokra és a valóságshow-k szereplőinek alpári megnyilvánulásaira összpontosítunk, akkor észrevesszük a figyelmeztető jeleket. Mindenekelőtt az elharapózott kortárs erőszakot: az iskolai késelések, a drogfogyasztás, a fizikai és pszichikai zaklatások és a leghajmeresztőbb közösségi oldalas kihívások az utóbbi években rendszeres jelenséggé váltak.

Most persze mindenki tud mindent, és számos megoldási javaslat született annak megakadályozására, hogy valami hasonló a jövőben történhessen. Például: ellenőrizzünk minden fegyvertartót! Egy jogállamban teljesen felesleges ilyet tenni. Ha bizonyos személyek törvényes úton jutottak fegyvertartási engedélyhez, akkor miért kellene őket zaklatni? Ha viszont fennáll a gyanú ennek az ellenkezőjére, akkor a jogállamiság létét kérdőjelezzük meg. Arról nem beszélve, hogy bizonyos kimutatások szerint Szerbiában a bűncselekmények tetemes részét illegálisan tartott fegyverrel követik el. Ez persze nem jelenti azt, hogy feltegyük a kérdést: hogyan kerülhettek félautomata fegyverek egy hetedikes fiú kezébe?

A szörnyű tett elkövetője korából kifolyólag büntetőjogilag nem felelhet. Éppen emiatt felmerült annak a lehetősége, hogy csökkentsék a büntetőjogi felelősség korhatárát 14-ről 12 évre. Rendben. De ez mit oldana meg? A jövőben lecsukhatjuk majd az ilyen és hasonló borzalmak esetleges elkövetőit? Nem az lenne a cél, hogy ilyenek egyáltalán ne történjenek? Tegyük fel, 12 évre csökkentjük a korhatárt, és ha majd egy 11,5 éves elkövet valami súlyos bűncselekményt, még lejjebb tesszük ezt a határt? Nem lenne szabad törvényes rendelkezéseket pillanatnyi indulatok alapján, érzelmektől vezérelve, a szakmai szempontok félresöprésével meghozni.

Összpontosítsunk egy kicsit a gyerekekre! A jogaik az utóbbi időszakban meglehetősen kiszélesedtek, ami rendben is van, ám ezt a jelenséget aligha követte a felelősségtudat és a kötelezettségvállalás kiterjesztése is. Tudtommal bejelentetlenül még egy röpdolgozatot sem írathat velük a tanár, pedig elvileg a diáknak minden órára felkészültnek kell(ene) lennie. Térjünk az iskolából haza! Nem tudom, hány általános iskolás korú gyerek takarít otthon, mosogat el maga után vagy segít a szüleinek a kerti munkákban. Én csináltam ilyet, és nem hiszem, hogy sérült volna a személyiségem. Ezek apró dolgok, de ugyanannyira fontosak, mint megtanulni Pitagorasz tételét.

A túlféltés nem tesz jót a gyereknek. Nem készül fel kellőképpen az életre. Némely gyereknek a szülők a szobájába viszik az ennivalót, mert nem hajlandó asztalhoz ülni, ha alszik, lábujjhegyen járnak, nehogy felébresszék, anyagi lehetőségeiket túlfeszítve megvesznek mindent, amit megkíván, az eredmény pedig egy fiatal törékeny lélek, akinek a kudarctűrő szintje minimális, nem tudja elviselni, ha valami nem a kedve vagy az elképzelése szerint történik. Sír, hisztizik vagy éppen magába fordul. Az életre való felkészülésnek a kudarcélmények elviselése és feldolgozása is fontos részét képezik.

A ravaszt ugyan egy gyerek húzta meg, de a történtekért az egész társadalom felelős. Olyan vétek ez, amit hosszú évek óta nap mint nap elkövet: gondolattal, szóval, cselekedettel. Akkor, amikor közvállalatok és közintézmények élére szakemberek helyett pártkatonákat helyez, akkor, amikor fontos testületekbe felkészült egyének helyett félművelt személyeket juttat, akkor, amikor a tudást és a becsületességet sárba tiporja, és helyette a talpnyalást és a lojalitást díjazza.

Ott, ahol a munkások – kétkezűek és értelmiségiek egyaránt – agyondolgozzák magukat a megélhetésért, a zavarosban halászók pedig köszönik, jól vannak; ott, ahol bűncselekmények és kétes ügyletek felderítetlenül maradnak; ott, ahol mindig a tisztességes, törvénytisztelő polgárok húzzák a rövidebbet, nos, ott nehéz a gyerekekkel elhitetni, hogy megéri jónak lenni.

Ott, ahol alulöltözött, agyontetovált, pumpált szájú, szerény intellektuális képességű egyének minősíthetetlen műsorai diktálják a követendő mintát: öltözködésben, gondolkodásban, viselkedésben, ahol a könyörtelen kemény fiúk és bizonyítottan bűnöző egyének a fiatalok példaképei, az iskolázottakat pedig lenézik és megvetik, és ami a legrosszabb: lépten-nyomon kigúnyolják és megalázzák, ott mire számíthatunk?!

Ilyen máshol is van, mondhatja valaki, és teljesen igaza lesz, csakhogy szokványos körülmények között ott ez egy szubkulturális jelenség, kizárólag egy adott rétegre jellemző, nálunk pedig a széles közeg számára ez a normalitás. Azt is lehet állítani, hogy a mai gyerekek nem nagyon néznek televíziót, ezért az ott sugározottak nem is befolyásolhatják őket. Lehet, hogy nem néznek tévét, de a televízió által közvetített értékrend (sic!) a társadalom egészében jelen van, és alakítja a közízlést és a közállapotokat. Ne feledjük: a gyerek mindig a felnőtteket utánozza.

Az eddigieket csütörtök este írtam. Péntek virradóra egy újabb ámokfutásról szóló hírre ébredtünk. A gyanú szerint Mladenovac környékén egy 21 éves fiatalember automata fegyverből tüzelve megölt nyolc személyt, további tizennégyet pedig megsebesített. A problematikus viselkedésű illető sajtóinformációk szerint korábban is a veszélyes csávó szerepében tetszelgett, egy büntetett előéletű személyt tartott az eszményképének, barátai pedig a valóságshow-k világából kerültek ki. Magyarán: a feltételezett elkövető a felborult értékrend mintaszerű terméke. Ehhez, azt hiszem, felesleges bármi egyebet hozzáfűzni. Talán még annyit, hogy a társadalom tekintetében sovány vigasz, hogy e második esetben az elkövető büntetőjogilag felelősségre vonható.

Ott, ahol olykor nagy csinnadratta közepette fegyverbemutatókat tartanak, ne csodálkozzunk, ha valaki kedvet kap a fegyvereket használni is, akár iskolatársai, akár ismerősei ellen. Ott, ahol az értékrendet a legtöbb téren a feje tetejére állították, nem meglepő, ha felborul a rend. Eljön az a pillanat, amikor addigi szolgáltatásaiért az ördög benyújtja a számlát. Sok most az ötlet, mi mindent kellene tenni, gyors intézkedésekről és szigorú büntetésekről szólnak a hírek. Mindez azonban csupán pillanatnyi tűzoltásnak lesz jó, ha nem kezdjük meg azonnal az alapoknál, átfogó módon egy egészséges, a valódi értékekre (tudásra, szorgalomra, becsületességre stb.) összpontosító társadalom kiépítését.

A brutális történéseket összegezve megállapíthatjuk, hogy alig 48 óra leforgása alatt kér vérfürdő borzolta a kedélyeket Szerbiában. Attól tartok azonban, hogy mindez csak a jéghegy csúcsa. Az a része, amelyik kilátszik a vízből. A társadalmi állapotok ismeretében bele sem merek gondolni abba, mit rejt a sötét mélység.