A tanítványok az örömhírt egy nagyváros fiataljaival akarták megosztani vasárnap. A meghívást a közös találkozóra egyeseknek személyesen átadták, másoknak írásban juttatták el. Sőt, élve a korszerű lehetőségekkel, meghirdették a médiumokban és megosztották a közösségi oldalakon is. Voltak, akik elfoglaltságra hivatkozva, kifogást találva nem fogadták el, és voltak, akik sem igent, sem nemet nem mondtak – egyszerűen nem akartak elmenni.
A fiatalok találkozóját a tanítványok a nagyváros legszebb, legvilágosabb dísztermében gondosan és szeretettel előkészítették. A meghívottak azonban nem törődtek vele, és senki sem jött el.
Az utolsó pillanatban abból a nagyvárosból mégis néhányan kíváncsiak voltak rá. Felnőttek. Olyan nők és férfiak, akik másoktól hallottak róla közvetlenül a találkozó előtt. Ők többet akartak hallani Jézusról, mint amennyit eddig tudtak róla.
A rendezvény napján a templomokban a királyi menyegzőről szóló példabeszédet (Mt 22,1–14) olvasták fel és magyarázták a miséző papok, hallgatták felnőttek és fiatalok. Az egyik felnőtt, aki elment a lelki napra, úgy érezte, nem véletlenül történt hasonló dolog a nagyvárosban, mint amit Jézus elmondott példázatában a tanítványainak.
Mit vittek haza azok, akik a fiatalok helyett részt vettek a találkozón, az Úr üzenetét hallgatták, mondanivalóját a szívükbe vésték?
Kiderült, amikor összebarátkoztak, és a rendezvény befejezéseként megosztották egymással a tapasztalatokat, hogy számukra ez nagy ajándék volt.
Ne aggodalmaskodjunk, hanem higgyünk, bízzunk Istenben – mondta az egyik résztvevő. – Merjünk Istenre hagyatkozni mindig és mindenben. Ő gondoskodik rólunk, a javunkat akarja, meghallgatja imáinkat. A mellette ülő pedig: Újból rájövök a tévedésemre. Nemcsak akkor kell imában Istenhez fordulni, amikor nyakig vagyunk a bajban. Ezen kell változtatnom. Minden problémámat az Úr elé kell vinnem, tőle kérek majd erőt és útmutatást.
Ne akarjunk mindent irányítani, hanem bízzunk az ő irányításában – hangzott el egy másik gondolata. – Hagyjuk, hogy vezesse életünket. Jót akar nekünk, többet ad, mint amennyit mi akarunk.
Valakinek eszébe jutott: a hosszabb távú terveiben elfelejt az út elején Istenhez fordulni, ezt csak útközben teszi meg.
A kissé tapasztaltabbak már örömmel mondták: nem szeretnének ellenszegülni akaratának, hanem inkább megbízni benne.
A többiek sorolták, amire a Jónás próféta témájú lelki napon rájöttek: hétköznapi rossz dolgokat is jó megköszönni.
Egy nő örömmel mesélte: Amikor Jónás sötétségben volt, nem látta a kiutat. Én is voltam már alagútban, de a sötétségben is láttam a világosságot, mert hittel imádkozom, és bízok Istenben. Ő tudja, hogy legyen tovább. Abban a hitben élek, ő jót akar nekünk.
Ha valamit megígérek Jézusnak, megteszem, mert különben nem leszek hiteles az emberek előtt – szólalt meg egy férfi.
Volt, aki felismerte a bölcsességet: a tudás nem elegendő, szívvel kell hinni. Jó a szorongásainkat, a félelmeinket átadni Jézusnak. Ne adjuk fel a dolgokat, amikbe Istennel vagy nélküle kerültünk bele.
Istennek ez a nagyvárosa, ahol most vagyunk. Sok jó ember él itt. Ha Ninivé lakosaihoz hasonlóan megbánjuk a rosszat, a bűneinket, Isten ad egy második vagy sokadik esélyt.
Isten nem erőszakos. Örömet akar nekünk szerezni, megosztani akarja velünk mindazt, ami épít, felemel bennünket. Mi is meghívottak vagyunk.
Földi életünk bizonytalan, nem tudhatjuk, mikor rendelte el a végét. Nem biztos, hogy újra hív bennünket. Komolyan vegyük a meghívását. Szabadon döntsünk róla. Gondoljunk arra, hogy terveit véghezviszi, ha nem velünk, akkor nélkülünk, másokkal.
Ha semmibe vesszük a hívását, magunkat okoljuk, hogy lemaradunk az örök jóról, amit nekünk készített, és helyette oda jutunk, ahová annyira igyekeztünk.
Aki mindig Isten akaratát teljesíti, elmélyíti vele a kapcsolatát, és élete az erényes tettek szakadatlan, értékes láncszemévé válik.
Jakob Koch szerint az idő nem jön és nem megy: áll és vár miránk. Mi azonban az időben élünk: felhasználhatjuk jól, értéktelenül vagy bűnösen. Kezünkben a döntés, rajtunk a felelősség.
