Nem jó az embernek egyedül lenni – olvassuk a Biblia első lapján. A Teremtő szavai ezek, az ő bölcsessége, amelyet nincs olyan ember, aki élete folyamán nem érezte volna meg többször, mennyire igaz.
Társas lényként tapasztaljuk, a félelem után a legnagyobb ellenségünk a magányosság. A szükségletek piramisa középen helyezkedik el a szeretet és a valahová tartozás szükséglete. Ezeknek a hiánya különösen ünnepkor tör rá a magányos emberekre: karácsony előtt betegesen feszültekké, érzékennyé, ingerültekké válnak.
Mindenki a médiumok propagálta idillikus szeretet-ünnepre: meleg szobára, terített asztalra, ajándékokra és nem utolsósorban összetartó családra vágyik. Ilyenkor a család vagy a barátok hiányát nehezen viselik el a magányos életformájukat jól választó, szuper individualisták, akik idejüket, pénzüket, otthonukat nem akarják, vagy nem tudják másokkal megosztani. A magányos életformát önként vállalták egyes kutatók, művészek, sportolók, akik egyetlen célnak szentelt életüket törekszenek minél teljesebben megvalósítani. Pál apostolhoz hasonlóan a történelem során a magányos életet egyházi és világi személyek, papok, szerzetesek vállalták és vállalják, hogy egyetlen célért odaszentelve, másokért éljenek – az Úrért. Az említetteken kívül az utóbbi évtizedekben Nyugaton is, nálunk is egyre több egyedülálló, elvált vagy özvegy él család nélkül.
Ünnepkor az elbizonytalanodás, az elveszettség és a sivárság gyötri azokat, akiknek felnőtt gyermekeik, unokáik itthon vagy külföldön élnek és ritkán tudnak velük személyesen találkozni. Van, aki egyedül él, mégsem panaszkodik magányosságára, más viszont elmagányosodik a házasságban, „páros magányban” él, mert nem tud jó kapcsolatot teremteni a párjával, nem tudja kimutatni és elfogadni a szeretetet.
Az igazán nagy egyéniségek legtöbbször magányosak, mert gondolataikat, érzéseiket, örömeiket és fájdalmaikat nem tudják megosztani másokkal, és úgy gondolják, nincs is joguk másvalakinek a vállára rakni.
Egyes szomorú, lelkileg nagyon sebzett emberekről mondjuk, „befelé sírnak”. Ők elutasítják a közeledésünket, Pál apostol azonban arra kér bennünket, segítsünk egymásnak a kereszthordozásban (Gal 6,2), mint ahogyan Cirenei Simon tette, amikor vitte tovább Krisztus keresztjét. Életünkben tapasztaljuk, az, aki a másik ember szolgálatára van, ahhoz kapcsolódik, és nincs egyedül.
Jézus halála előtt ezt is mondta: „Nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van” (Jn 16,32). Hasonlóan gondolkozott egy idős pedagógus, akinek a gyermeke, unokái külföldön élnek, ő pedig rendszeresen látogatja egykori kolléganőit és másokat az aggok házában. Felolvas nekik, együtt imádkozik velük, szép időben kivezeti őket sétálni, vagy csak fogja a kezüket és hallgatja mindazt, amit mesélnek. S amikor hazamegy, nem érzi magát egyedül, nem érzi magát magányosnak.
A magány szónak sokszor pejoratív értelmet tulajdonítanak azok is, akik ezt az életformát maguk választották, vagy akiket ez az életforma választott. Balázs Zsuzsa–Kékesi Enikő Életteli magány című kötetében (Ursus Libris, Bp. 2015) azonban hat jeles személy fejti ki gondolatait arról, hogy az egyedüllétnek ettől a formájától egyáltalán nem kell félnünk. Isten akaratának a kifürkészéséhez, a vele való párbeszédhez, a magunk és a körülöttünk élők jobb megismeréséhez és a felelős döntéshozatalhoz igenis szükségünk van a csöndre, a termékeny magányra, amelyben közel kerülhetünk Istenhez.
Vagyok – így mutatkozott be Isten Mózesnek az égő csipkebokorból. Vagyok – mutatkozik be nekünk is, újra és újra minden helyzetben hétköznap és ünnepnap, amikor magányosnak érezzük magunkat. Ha „belső szobánk” csöndjében tudunk imádkozni és kimondjuk: „Tudom, Uram, Istenem, hogy jelen vagy”, akkor nem vagyunk egyedül, s akkor Istennel együtt, az ő vezetése, ötlete nyomán előbb-utóbb rátalálunk nálunk magányosabb emberekre, akik igénylik a segítségünket. S bár magányosan élünk, nem leszünk egyedül.
