A borravaló nem új keletű dolog, több száz évre tekint vissza a történelme, de ne merüljünk el annyira a múltban, koncentráljunk inkább a jelenre. A téma úgymond közel áll hozzám, hiszen jó tíz évet dolgoztam a vendéglátásban, sőt megtörténik, hogy még most is besegítek egy-egy rendezvényen.
A vendéglátás nagyon eltérő a világ minden táján, de egy valami közös benne, az pedig a borravaló. Amennyiben elégedettek vagyunk a kiszolgálás minőségével, akkor ezt a számla fizetésekor pluszban honorálhatjuk a pincérnek. Tapasztalatból mondom, hogy igazán sokat tud jelenteni az a jelképes összeg, amelyet a felszolgáló kezébe csúsztatunk. A legtöbb vendéglátásban dolgozó szerintem úgy véli, hogy amennyiben a napi borravalóból kijön az ebéd ára, az már jó. Ez a mostani viszonylatban olyan 500–600 dinárnak számít, hiszen ennyi egy ebéd ára a legtöbb környékbeli vendéglőben. Persze az ügyes pincérek mindig megtalálják a módját, hogy ezt az összeget megsokszorozzák.
Átlagban heti 5 munkanappal a felszolgálók a fizetésükön kívül legalább havi 100 eurónyi borravalót szednek össze. Az ünnepek idején ez persze mindig jóval több, hiszen hazajönnek a külföldön dolgozók, akik meg szeretnék mutatni, hogy bizony nekik sok pénzük van, és csak úgy öntik be a friss ropogós eurót a szerbiai vendéglőkbe. Számukra érthetően a hazai ital- és ételárak szinte a nullával egyenlőek, hiszen itthon egy korsó csapolt sor 1,5–3 euró, míg Nyugaton legalább a duplája, ezért nekik nem nagy érvágás azt kifizetni. Emellett a pincérek a születésnapokon, illetve az első randikon kapnak szép borravalót, hiszen akkor senki sem spórol. Mikor szívünk hölgyét elvisszük az első vacsorára, akkor úgymond nem számít a pénz, ez valójában nem igaz, csak valahogy beleégett a társadalomba, hogy kötelező nagy jattot adni és ezzel is imponálni a választottunknak.
Úgy szokták mondani, hogy borravalót adni nem kötelező, de illik. Tapasztalataim szerint a vendégek 70 százaléka ezt teljesen természetesnek veszi és felfelé kerekíti a számlát, viszont ezzel ellentétben mindig vannak olyanok is, akik az utolsó dinárt is visszakérik, ezzel természetesen nincs is semmi baj. Itthon csak készpénzben lehet egyelőre jattot adni, a kártyás fizetésnél erre nincs lehetőség, ezért a vendégek a pincért inkább meghívják egy italra, amikor az elektronikus fizetés mellett döntenek.
Sokan úgy vélik, hogy a munkáltató rendesen fizeti az alkalmazottat, akkor minek a jatt? Ez sok esetben igaz is, viszont rengeteg ellenpélda is van. A vendéglátóhelyek tulajdonosai minimálbérre jelentik be a legtöbb pincért, és ezenkívül nincs több bevételük, így ebben az esetben a borravaló aranyat ér egy-egy felszolgálónak. Sőt, az állásinterjúkon ki szokták emelni milyen nagy a havi jatt, hogy odacsábítsák a jobbnál jobb munkaerőt. Rengeteg olyan példa is van, hogy a tulajdonosok elteszik a pluszpénzt és abból fedezik a leltárban fellépő hiányt, a fennmaradt összeget pedig szétosztják a munkások között.
Egyre nagyobb divat lett borravalót adni és nemcsak a pincéreknek, hanem számtalan példa van arra, hogy a futárok, a postások, sőt még a fodrászok is kapnak. Ez egyfajta gesztust jelent azonkívül, hogy megfizetjük a szolgáltatást. Nyilvánvalóan nem teheti meg mindenki, hogy adjon és nem is szabad rossz néven venni, ha nem kapunk. Mindig vannak megmondó emberek, akik azzal jönnek, hogy én sem kapok a gyárban. Persze, hogy nem. Nem is lehet párhuzamot vonni a kettő között. Általában akik jattot kapnak, valamilyen szolgáltatást nyújtanak személyesen nekünk, a mi kényelmünk érdekében, nem pedig az autók ajtaját csavarozzák össze a futószalag mellett.
Mindemellett a kormányoknak egy nagy baja volt a borravalóval, mégpedig az, hogy azt bizony nincs hogy megadóztatni, nem bírták rátenni a kezüket az összeg egy részére. Itt jön a képbe a szervizdíj, amit a legtöbb külföldi országban már kötelezően bevezettek, ez a díj általában a teljes fogyasztás 5–15 százalékát teszi ki. Ez egyfajta mozgó bér, hiszen a munkáltató ezzel motiválhatja a dolgozóit a nagyobb forgalom elérésének érdekében. Minél nagyobb forgalmú egy étterem, annál többet keresnek az ott dolgozók. A szervizdíjnál előfordulhat az a kellemetlenség, hogy nem vagyunk elégedettek a kiszolgálással, ám mégis fizetnünk kell a szervizdíjat. Ebben az esetben nem könnyű megértetni, hogy a felszolgálási díj nem választható, hanem szerves része a számlának, akár elégedett valaki a felszolgálóval, akár nem.
Rebesgetik kicsiny hazánkban is a szervizdíj bevezetését, ennek bizonyára sokan nem fognak örülni. Szerintem hasonlóképp fog elindulni itt is, mint Magyarországon, ahol egyelőre nem kötelező, ám a legtöbb vendéglátóhely már élt a lehetőséggel. Ennek érdekében a magyar kormány kedvezményes adózást vezetett be a szervizdíjra, ez a módszer a szürkegazdaság kifehérítésének egyik eszköze próbál lenni több-kevesebb sikerrel.
Szerintem mindenki maga döntse el fog-e borravalót adni a szolgáltatásért cserébe, hiszen nem kötelezi rá senki sem.
Nyitókép: Pixabay.com
