Fiú a vízből

Fiú a vízből. Egyik dalszövegének ikonikus sora után ezt a címet viseli a Milan Mladenović rockzenészről szóló monográfia, és ezzel a címmel írtam néhány évvel ezelőtt egy lírai kisprózát a kultikus Ekatarina Velika (közismertebben: EKV) együttes frontemberéről, amelyben a dalszövegeiből kiragadott idézeteket és motívumokat a szabadon szárnyaló írói fantázia révén illesztettem össze. Többek között ilyenek álltak benne: „Nyitott távlatok világára vágyott, embertársakra, akik megcsókolják a boldogtalanokat és megnyugtatják a nyugtalanokat, akik enni adnak az éhezőknek, s akiknek mindig van néhány kedves szavuk a távozóhoz, de bármerre nézett maga körül, csak kristályszemű és kristályszívű idegeneket látott mindenütt, akiknek arcára az unalom és az erőltetett nevetés ráncokat festett.”

A huszonkilenc éve elhunyt művészt nemrég posztumusz Szarajevó díszpolgárává választották. A kinevezési javaslatban egyebek mellett a következő szerepelt: „Milan Mladenović archetipikus jelenség az egykori Jugoszlávia rockzenei színterén. Tevékenységét jelentős mértékben a múlt század nyolcvanas éveinek a végén és kilencvenes éveinek az elején elhatalmasodó primitivizmus elleni harc határozta meg. Azért a fiatalságért küzdött, amely a sötét háborús évek előtt érte el zenitjét.”

Mint ahogy az idézett részletből is kitűnik, a szarajevói döntéshozás kapcsán, zenei és művészi jelentősége mellett, nem felejtették megemlíteni Milan emberi nagyságát sem, amely különösen a kilencvenes évek elején kitört háború elleni fellépései során érhető tetten. Emlékeztetnek, hogy amikor mindenki némán hallgatott, Milan az év együttesének járó díj kiosztásakor a következőt mondta: „Nekünk most nagyon könnyű megnyernünk ezt a díjat, mert nagyon sok barátunk kénytelen volt elhagyni ezt az országot, egyesek közülük pedig ebben a pillanatban lehet, hogy még élnek, ám az is lehet, hogy már nem élnek – Szarajevóban, Zágrábban, Dubrovnikban, Rijekában.”

A díszpolgári kinevezés nem az egyetlen megtiszteltetés, amelyben az utókor részesítette Milan Mladenovićot. A neves zenész nevét viseli egy fiatal zenekarokat megsegítő alapítvány, a belgrádi Ifjúsági Otthon előtti közterület, akárcsak egy átjáró Újvidéken és egy utca Zágrábban, Belgrádban pedig tavaly annak az épületnek a bejáratában, amelyben 1973-tól 1994-ig élt, egy emléktáblát avattak a tiszteletére.

Milan Mladenović szerb rockzenész, zeneszerző és dalszövegíró 1958-ban született Zágrábban, gyermekkora jelentős részét Szarajevóban töltötte, majd Belgrádban élt. A szerb fővároshoz kötődik művészi beérése és tevékenysége. Pályafutását a Limunovo Drvo együttesben kezdte, majd a Šarlo Akrobata bandában folytatta. A trió a nyolcvanas évek elején az Idoli és az Električni Orgazam csapatokkal közösen megjelentetett Paket aranžman című albummal mutatkozott be. A három fiatal belgrádi együttes nagylemezét azóta is a néhai Jugoszlávia kultikus alkotásaként tisztelik, akárcsak a Šarlo Akrobata Bistriji ili tuplji čovek biva kad… című egyetlen önálló albumát, amelyet az adott kort meghatározó újhullámos hangzás fémjelez.

A csapat felbomlása után Milan Mladenović megalapította az Ekatarina Velika elnevezésű együttest, amelynek gitárosa, énekese, zeneszerzője és dalszövegírója volt. Az éles gitár-riffeken és pszichedelikus szintetizátor-hangokon alapuló daloknak Milan Mladenović lírai szövegei filozofikus

mélységet varázsolnak. A nyolcvanas években született dalszövegek közül egyesek értelmezési tere a délszláv háború kitörésével kísértetiesen átértékelődött és kiszélesedett, legyen szó a Sarajevo (Szarajevó), a Zemlja (Ország) vagy az 1989-es Samo par godina za nas (Még néhány év maradt a számunkra) című dalokról.

Lázadásból a széthulló ország területén zajló eseményekre 1992-ben a Partibrejkers és az Električni orgazam belgrádi rockegyüttesek tagjaival közösen Milan megalapítja a Rimtutituki elnevezésű formációt. A szupercsapat zenei tevékenysége jobbára a háborúellenes propagandában nyilvánult meg. A kilencvenes évek elején kitört háborús őrület forgatagában mindörökre emlékezetes marad számomra, ahogyan a fiúk egy nyitott teherautón a szerb főváros utcáin araszolva a háború ellen zenéltek és énekeltek. A kor szellemében született közös daluk, a Slušaj ’vamo (Idefigyelj), emblematikus refrénjével: „Mir, brate, mir” („Béke, testvér, béke”) a későbbi évek során a háborúellenes megmozdulások rendszeres tartozékává vált.

Élete utolsó évében, 1994-ben Milan Mladenović Braziliában az Angel’s Breath elnevezésű projekt keretében egy kísérleti zenei albumot készített, amelyen megpróbálta ötvözni az alternatív rockot a latinos elemekkel és a balkáni népzenével.

Milan Mladenović emberi, művészi magatartása kultikus státuszt biztosított mind személyének, mind az általa vezetett Ekatarina Velikának. Az EKV zenéje bizonyos körökben mind a mai napig töretlen népszerűségnek örvend, mi sem árulkodik erről jobban annál, hogy több tribute band is szerte a volt Jugoszlávia területén rendszeresen játssza az együttes dalait.

Rongyosra hallgatott kazetták mellett kétszer volt alkalmam élőben is meghallgatni az együttest. Először 1991-ben Nagybecskereken az együttes legkomorabb albumának, a Dum Dumnak a bemutatóján, másodszor pedig 1993-ban Nišben. Felidézve magamban e két koncertet, és Milan Mladenović személyiségét, évekkel később a következőket írtam Fiú a vízből című kisprózámban: „Ült egyedül csendben, körülötte emberek milliói lökdösődtek, siettek valahová, némán nézte őket, s arra gondolt, hogy bárhová is jutott élete során, mindig belülről történt, mélyen magában. Lehunyta szemét, magába nézett, s látta: ott van a jel, ott van az út, ott van a cél. Megbizonyosodott, hogy a való világ benne van.”