Konfliktusteremtésre születtünk

A szövevényes emberi lélek rejtélyeibe nyújt betekintést Martin McDonagh A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin) című játékfilmje. Az író-rendező ezúttal talán nem annyira harsányan fogalmaz, mint ahogyan azt az Erőszakik (In Bruges), A hét pszichopata és a Si-cu (Seven Psychopaths) vagy a Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri) című alkotásaiban tette, ám stílusjegyei az említett műveknél jóval komorabb hangulatú A sziget szellemei esetében is könnyen felismerhetők és nyomon követhetők.

A történet Írország partjaitól nyugatra, a képzeletbeli Inisherin szigeten játszódik az 1920-as években. Az országban polgárháború dúl, a zöldellő mezőkkel tarkított, hangulatos sziget lakói azonban ebből nem sokat érzékelnek, mintha mi sem történne, továbbra is folytatják hétköznapi életüket, csak az időről időre a távolban észlelhető füstfelhők jelzik a számukra, hogy a szárazföldön fegyveres összetűzés zajlik éppen. A megszokott kerékvágásban folyik Pádraic (Colin Farrell) tehénpásztor élete is, aki minden délután bekopogtat legjobb barátja, Colm (Brendan Gleeson) ablakán, hogy együtt menjenek a kocsmába, ahol aztán a helyi férfiak társaságában italozással töltik a nap hátralévő részét. Úgy tűnik, semmi sem változtathatja meg ezt a beidegződést, egészen addig a napig, amíg Colm váratlanul be nem jelenti, hogy nem kíván többé társalogni Pádraickal, egészen egyszerűen nem tartja többé a barátjának a kissé lassú felfogású tehénpásztort.

A két főhős múltjába nem kapunk betekintést, ezért elképzelésünk sincs, vajon mi válthatta ki Colm radikális döntését, amit ő öncsonkítás árán is kész nyomatékosítani, mondván, akárhányszor Pádraic beszélgetést kezdeményezne vele, birkanyíró ollóval levágja magának az egyik ujját. Netán a háború árnyékában szított politikai nézeteltérés, egy szerencsétlen beszólás italozás közben vagy valami egészen más okozta a kettejük közt kialakult válságot?! A helyiekhez hasonlóan a meghökkent tehénpásztor sem érti cimborája viselkedését, válaszokra vágyik, s minden tőle telhetőt megpróbál, hogy fényt derítsen a titokra, amivel igazából tovább mélyíti a kettejük közt keletkezett szakadékot.

A külvilágtól jelentős mértékben félreeső helyen, mint amilyen a filmbéli sziget, egy kicsit minden irracionális, így az adott konfliktus is már önmagában kissé abszurdnak számít. A film cselekménye a két főhős között lejátszódó személyes nézeteltérésre összpontosít, azonban menet közben a szigeten uralkodó állapotokba is betekintést nyerünk, egy zárt közösség élete tárul fel előttünk a maga teljes összetettségében. Hétköznapi küzdelmek, titkon szőtt álmok, megvalósításra váró vágyak, a szabadság és a boldogság hajszolása jellemzi a szigetlakók életét egy erősen behatárolt élettérben.

Nem véletlen, hogy az emberben felsejlenek az élet eredendő értelmére vonatkozó kérdések. Jó helyre születtem? A megfelelő emberek közé? Vagy minden tévedés? Colm egzisztenciális válságba kerül, kezdeni szeretne valamit a hátramaradt idejével, olyasvalamit, amiről majd emlékezni fognak rá, erre szolgál neki a zeneszerzés, mint mondja, nincs több ideje butaságokkal foglalkozni. Vele ellentétben Pádruicnak nincs efféle igénye, a tehénpásztor, egyszerű lélekként, a leghétköznapibb banalitásokról is képes órákon át szövegelni, ő csupán a barátjának tartott Colmot szeretné visszakapni. Siobhána (Kerry Condon), Pádruic nővére polgártársai elől a könyvek világába menekül, mindenki számára világos, hogy már rég kinőtte környezetét, nem véletlen, hogy egy teljesen másik világra vágyik. Az ábrándos nőtől eltérően az erőszakos rendőrfőnök fiának, a kissé zűrös fiatalember hírében álló Dominicknak (Barry Keoghan) megfelel ugyan a környezet, amelyben él, neki csupán szeretetre van szüksége, olyasvalaki után sóvárog, aki képes lenne szeretni őt.

A vágyait mindenki a maga vérmérséklete szerinti megszállottsággal hajszolja. A mű erősségei közt mindenképpen meg kell említeni az excentrikus hősöket alakító színészek megnyerő játékát, akárcsak Ben Davis magával ragadó operatőri munkáját, a magasból fényképezett kőfalak labirintusa a festői szépségű szigeten mintha az ott lakók lelkének az útvesztőjébe nyújtana betekintést. A McDonagh-művekre jellemző fekete humorú párbeszédek ezúttal is jelen vannak, amelyek szellemességén jókat lehet szórakozni, ám összességében az író-rendező ezen műve jóval visszafogottabb és csendesebb, mint ahogyan azt tőle megszokhattuk, emellett groteszkbe hajló bizarr jelenetek színezik a filmet, amelyek sokszor apró metaforákként (is) működnek.

A nagy művekre jellemzően A sziget szellemei is egyszerre több egyaránt hiteles olvasatot tartogat. Végignézhetjük a filmet egy elzárt kis szigeten zajló élet drámájaként, tragikomikus történetként két barát személyes háborújáról, amely a számukra sokkal fontosabb, mint a szárazföldön dúló polgárháború, ugyanakkor az említett testvérháborúra vonatkozó allegóriaként is tekinthetünk a két barát egyre inkább elfajuló viszályára, amely egyéni szinten ábrázolja mindazt a felbolydulást, ami társadalmi szinten történik éppen.

Felmerül azonban a kérdés, vajon a főhősök barátok voltak-e valaha is. „Mindig unalmasnak tartottalak” – mondja Colm Pádraicnak. Egyáltalán, mi a barátság? Feltétlen ragaszkodás a másikhoz, társasági szükségleteink biztosításának egyik formája, vagy inkább a közös igények kielégítésére irányuló kapcsolatfajta? Azt mondják, a rokonainkat készen kapjuk, míg a barátainkat megválaszthatjuk. Valóban helytálló ez a meglátás? Főleg egy olyan kis szigeten, mint amilyen a filmbéli Inisherin, ahol régtől fogva minden adott, s ahol a kitörésre nem sok lehetőség adatott. Ilyen tekintetben Martin McDonagh igencsak provokatív kérdéseket feszeget. Az adott környezetben megtehetjük-e vajon azt, hogy kizárólag azzal foglalkozzunk, amihez a kedvünk tartja, úgy, hogy közben ne bélyegezzenek meg bennünket azzal, hogy magunknak valók vagyunk? Jólneveltségből illik mindig udvariasnak lennünk másokkal szemben, vagy olykor esetleg másképp is viselkedhetünk? Mi a fontosabb: jó embernek és népszerűnek lenni saját környezetünkben, vagy maradandót alkotni?

A sziget szellemei szellemes, érzelemdús és a maga nemében egyedülálló töprengés a magányról, a férfibarátságról, az elidegenedettségről és a szeretethiányról. Nem ítélkezik, csupán felmutatja, milyen összetett tud lenni két ember kapcsolata, és az emberi természet általában. A szigeten, ahol mintha megállt volna az idő, távol a világ zajától, mindenki élhetne békében embertársaival és önmagával, alaptermészetünk azonban, úgy tűnik, nem nyújt erre lehetőséget, mintha a konfliktusteremtés emberi jellemvonásunk elengedhetetlen alkotóeleme lenne.