Ne tegyél valakinek semmi olyat, amit nem szeretnél, hogy ő neked tegyen – ez az erkölcsi cselekedet aranyszabálya, amely jelen van minden vallásban, sőt azok is elfogadják, akik magukat ateistának tartják. Ez a szabály jó kiindulópontja lehet minden dialógusnak a különféle világnézetű emberek között. Nem kellene ennél alább adni, hiszen ez a szabály összeköt bennünket – könnyebben építjük a közösséget, ha megtaláljuk azt, amiben együtt tudunk működni másokkal az ember és az emberiség javára. Együttműködni minden emberrel, hiszen példánk a mennyei Atya, aki minden embert elfogad és szeret. Isten ugyanis nem „égi rendőr”, hanem emberszerető Atya, aki általunk akarja kinyilvánítani a szeretetét.
De lehet-e mindenkit szeretni?
Jézus az erkölcsi cselekedeteink aranyszabályát így fogalmazta meg: „Szeresd felebarátodat, mint magadat” (Mt 22,39). Önmagunknak minden legjobbat kívánunk, a másik emberrel is csak a jót kell tennünk. Nem az a feladatunk, hogy megóvjuk, megkíméljük magunkat mások nem kívánatos viselkedésétől, ami sokszor kényelmesebb, egyszerűbb megoldás, hanem az a feladatunk, hogy felülkerekedve önzőségünkön, a jót és a szeretetet terjesszük. Tudunk-e a másik emberre, akit a Biblia felebarátnak nevez, nem úgy tekinteni mint lehetséges veszélyre, hanem mint munkatársra és „élettársra” az örökkévaló felé vezető úton?
A keresztények arra kaptak meghívást, hogy a jót cselekedjék: vagyis nem hogy a jó cselekedeteket jóval viszonozzák, hanem elsőként szeressenek: ők kezdeményezzenek, félre téve minden büszkeségüket, önfejűségüket, elsőként lépjenek a másik ember felé, bármilyen legyen is az.
Tisztelettel gondolni a másikra, tisztelettel beszélni róla nem is olyan nehéz, ha tudatosítjuk azt, hogy Jézus valóban jelen van minden emberben, és a mi számunkra senki nem idegen. A mennyei Atya gyermekei és egymásnak testvérei vagyunk, ezért érdemes igyekeznünk megérteni egymást. S ez könnyebben megy, ha a rossz helyett jót feltételezünk a másikról, s a legrosszabb helyzetekben is találunk valami jót nemcsak a mi életünkben, hanem a másik életében.
A tisztelet egyik jele, amikor nem emeljük fel a hangunkat, nem használunk trágár, sértő szavakat, nem keserítjük el a másikat, hanem megnyugtatjuk ebben a kavargó, elidegenült világban, és nagylelkűek vagyunk vele. Hányszor vágyunk arra, hogy velünk is megértőn, emberségesen bánjanak!
Jézus embertársunk iránti szeretet kér tőlünk. Ahhoz azonban, hogy úgy szeressük a másikat, mint önmagunkat, bizony el kell felejtenünk azt, hogy a másik ember mivel tartozik nekünk, vagy mivel vétett ellenünk, s arra gondolnunk, hogy mi is adósak vagyunk neki, másnak és nem utolsósorban a mennyei Atyának.
Naponta éri a másikat szenvedés, igazságtalanság, veszteség. Már csak azzal is megkönnyebbül, ha végighallgatjuk, megértjük, kedvesek vagyunk.
S ha jobban bekapcsolódunk a közösségünk életébe, észrevesszük a betegek, idősek, szegények szükségleteit, szenvedéseit. Mindig találunk olyan anyagi vagy lelki dolgot, amit meg tudunk osztani velük. Naponta sokat teszünk, ha imádkozunk mindenkiért, még azokért is, akiket ellenségeinknek tartunk.
Lehet-e mindenkit szeretni?
Az érzelmeinknek nem tudunk parancsolni, mert maguktól jönnek az adott helyzetben, a tetteink azonban igenis tőlünk függnek. Amikor Jézus a legnehezebben megtartható parancsot kéri tanítványaitól, hogy szeressék az ellenségeiket (Mt 5,44), nem azt várja, hogy érzelmileg szeressük a másikat, vagy hogy szemet hunyjunk a gonoszságai felett, hanem, hogy jót cselekedjünk vele. Tehát nem érzelmeket, hanem tetteket vár. Hogy jó tetteinkkel meghökkentsük az ellenséget, aki előbb-utóbb barátunkká válik. Csak merni kell kezdeményezni.
A nagyböjt alkalmas arra, hogy minden embernek, akivel találkozunk, azt tegyük, amit szeretnénk, hogy ő tegyen nekünk. A szeretet legapróbb cselekedeteitől kezdve a legnagyobbakig. Meg is tudjuk tenni, ha akarjuk, hiszen Jézus Krisztus szeretettörvénye Isten felé és az emberek – a reményvesztettek, az igazságot keresők, a szeretetre éhezők – felé is a szívünkbe van írva.
