Júdás, a Hebron melletti Kariótból, vagy Iskariótból származó, tizenkét tanítvány egyike a közös pénzt kezelte. Harminc ezüst pénzért hajlandó volt elárulni Jézust, mert szerette a pénzt, és csalódott Jézus viselkedésében, akiben ő is, másokhoz hasonlóan, a nemzeti szabadítót várta. Amikor látta, hogy „ártatlan vért” árult el, és mi lett tettének következménye, visszavitte árulásának díját a főtanácsnak, és kétségbeesésében felakasztotta magát (Mt 26,14–16; 27,3–10).
Életünkhöz nélkülözhetetlen a pénz. Egyesek, hogy minél több vagyonra szert tegyenek, ahogy a közmondás tartja, képesek eladni a saját anyjukat, akkor is, ha ezzel a bűn útjára lépnek. Sok mindent pénzért meg lehet venni – halljuk gyakran, és tapasztaljuk az anyagi bőség előnyeit: kényelmesebb, könnyebb, élvezetekkel teli életmód egyénnek és családnak, fiatalnak, felnőttnek és idősnek. A pénz sok ajtót képes kinyitni, például a sikerhez, munkahelyhez vezető úton, sok nehézségtől megóv, kiment a bajból. A beteg azonban tapasztalja, hogy egyes bajaiból a világ minden kincse sem segít felépülni.
Önmagában a pénz semleges, se nem jó, se nem rossz. Probléma, ha túlzottan szeretjük, ahogy Timóteus fogalmaz az első levelében (6,9): „Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás.”
Jézus óv bennünket a kapzsiságtól. A vagyon gőgössé, elbizakodottá tehet bennünket, és szegénnyé is, mert elveszíthetjük azokat a barátainkat, akik nem tudnak lépést tartani velünk. A vagyonnal sokszor gátat emelünk mások felé, elzárkózunk egyes emberektől. Híres személyek nem egyszer fájdalmasan tapasztalják, hogy a vagyon álbarátokat és valódi ellenségeket szerez a számunkra, ők pedig éppen a gazdagságuk miatt távolodnak el Istentől, mert igazán nem akarnak a pénzükből másoknak adni.
Lukács evangélista dúsgazdag és a szegény Lázár példabeszédéből látjuk, hogy akinek üres a keze, az mindent Istentől vár, akinek viszont tele a keze, az a kincsét sokszor fontosabbnak tartja, mint Isten ajándékát. Ezért mondjuk, hogy „könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába”.
Jézus óv bennünket attól, hogy a pénzhajszolás életformánkká váljon, mert „ahol a kincsed, ott a szíved is” (Mt 6,19–21), és arra biztat bennünket, hogy maradandó kincseket, lelki értékeket gyűjtsünk, amit nem lopnak el.
Manapság az ember látástól vakulásig, a modern rabszolgaság áldozataként vagy kiszolgálójaként még vasárnap, az Úr napján, a feltámadás napján is dolgozik. „Mindazon gyakorlat, amely arra kényszeríti az embereket, hogy a nyereségszerzésnek csupán eszközei legyenek, szolgaságba dönti az embert, a pénz bálványozásához vezet, és hozzájárul az ateizmus terjedéséhez” – olvassuk a Katolikus Egyház Katekizmusában. Jézus követőit a pénzhez való helyes viszonyulásra tanította, ezért mondta: „Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is” (Mt 6,24; Lk 16,13).
Jézus Názáretben ácsként kereste meg a kenyerét, mesteremberként a társadalom tehetősebb tagjai közé tartozott. Amikor vándortanítóként járta az országot, egyszerűen, a mennyei Atya gondoskodására bízva élt. A gazdag ifjút azért biztatta arra, hogy adja el mindenét, és ossza szét, mert azt éppen a pénz szeretete akadályozta meg, hogy tanítványként kövesse.
Nemcsak az anyagi javakat, hanem mindent, az életet is Istentől kaptuk. Aki Jézus követője, nem lehet közömbös mások élete iránt. Lázár, Márta és Mária például otthonában sokszor vendégül látta Jézust és az éhes tanítványokat.
Mi gazdagok vagyunk, nagy ajándékoknak a birtokosai. A legértékesebb dolgokat, a megbocsátást, az örök életet és a feltétel nélküli szeretetet ugyanis Istentől mindnyájan ingyen kaptuk. Ne herdáljuk el semmi kincsért sem.
