Magas hegyek között, hol a tenger hupikék, ott laknak ők. Gombaházakban, vidámkodva. Még akkor is, ha az életük nem csak játék és mese. Elvégre tudvalevő, hogy ősellenségük, a csúf, kopasz Hókuszpók, úgyis mindig melléfog, így a nevezetes törppörkölt sem jöhet össze neki, bármennyire is vágyik rá, hogy elfogyasztásával világnagy varázslóvá váljon, és rájöjjön az aranykészítés titkára.
Merthogy Hókuszpók egy bugyuta, peches karakter, ellensúlyozandó a kis kék lények cukiságát, és ez a leosztás, a gonosznak a jóval szembeni alulmaradása olyan alapelem, amely része a mese belső logikájának.
Jól tudta ezt a belga Peyo is, amikor képregény formájában megteremtette Aprajafalvát, benépesítve jólelkű és vicces hupikék törpikékkel, és a törpidill veszélyeztetésére kreált egy macskabolond, gonosz varázslót, aki annyira ostoba, hogy logikában bolhás kandúrja, Sziamiaú is lefőzi őt. Azonban ostobaság ide, ostobaság oda, a varázsló gonoszságában annyira állhatatos, hogy nem töri le egyetlen kudarcélmény sem, vereségében is bosszút forral, s ez a negatív mozgatóerő generálja a mesehősök újabb és újabb kalandjait.
E kalandokat változtatta mozgóképpé a nyolcvanas években William Hanna és Joseph Barbera, s létrehozták a Hupikék törpikék című, belga–amerikai televíziós rajzfilmsorozatot, amely évekig futott a tévécsatornákon, és szerzett világszerte rengeteg törprajongót, akik a sorozatot ikonikus meseként tartják számon.
Az eredeti franchise sikerén felbuzdulva 2011-ben készült belőle azonos címmel egy egész estés amerikai–belga, vegyes technikájú film, amely valós díszletekkel, élőszereplős és 3D-s számítógépes animációs jelenetek ötvözésével igyekezett a kor elvárásaihoz igazítani az alkotók által avíttnak ítélt törpvilágot. A Raja Gosnell rendezésében készült produkció, igencsak elrugaszkodva az eredeti koncepciótól, a mai New Yorkba kalauzolta nézőit; majd két évvel később, a film folytatásaként létrehozott, A Hupikék törpikék 2. című alkotás ugyanazon rendező ugyanazon koncepciója alapján Párizsba utaztatta a nagyérdeműt.
Hogy a két adaptáció mekkora melléfogás volt, igazolja a trilógia harmadik részeként, idén megjelent folytatás, amely, Kelly Asbury rendezésében, szakított az előtte lévő filmekkel, illetve csak részben kapcsolódik hozzájuk. Az elveszett falu című alkotás jellegében ugyanis inkább közelít az eredeti rajzfilmhez, azzal, hogy teljességgel számítógépes animáció, és az eredeti két dimenzió helyett 3D-ben készült.
A benne kibontott szituáció és a karakterek is az eredeti sorozatba illeszkednek, ugyanis tartalmilag a sorozat elemeihez idomulnak, és a korábbról jól ismert, fizikai vagy tulajdonságbeli jellegzetességeik által egyedített szereplőkkel találkozhatunk a filmben, többek között az okoskodó Okoskával, az ügyetlen Ügyifogyival, az edzett Törperőssel, a bölcs Törppapával és a szöszi Törpillával, akik a törposztag tagjaiként nagy kalandra vállalkoznak, fel szeretnék keresni a Tiltott Rengetegben az elveszett falut, melynek létezéséről csak legendák és régi térképek tanúskodnak. Céljuk nemes, ugyanis úgy sejtik, a titokzatos falu lakói is törpök lehetnek, és mivel sosem látott, de feltételezett rokonaikra veszély leselkedik, hiszen Hókuszpók szeretné megkaparintani őket, úgy döntenek, hogy a varázslót megelőzve próbálnak meg eljutni az elveszett faluba, hogy az ott lakókat figyelmeztessék a veszedelemre. A kalandos és viszontagságos út bő egy órája akárcsak az Avatar rajzfilmes változata lenne, csodás, paradicsomi világ tárul fel előttünk, melyben minden színpompás, minden mozgásban van, és a fizikai törvényeknek is ellentmondva viselkednek egyes dolgok, például az öntörvényű folyó, a fluoreszkáló üregi nyulak, ráadásul a sárkányok és szitakötők keresztezésére hajazó repülő állatok is az Avatart idézik, kék bőrű mesehőseink nemkülönben. Ezek a kis kékségek ráadásul trendibbekké váltak rajzfilmes önmagukhoz képest: egy csodabogárnak köszönhetően modern technikai tevékenységekre is képesek, fotóznak, szkennelnek, nyomtatnak, sőt szelfiznek is, emellett törpboardoznak és hip hopot táncolnak. Hip hopot, igen, merthogy a rajzfilmsorozatban megszokott Bach, Beethoven, Berlioz, Kodály, Liszt és Mozart zenei betétjeihez képest itt napjaink slágerei szólalnak meg – mindez arra utal, hogy az alkotók az adott korosztály popkulturális elemeiből gazdálkodtak, s megpróbálták ötvözni a mesei és zenei hagyományt napjaink ízlésével.
Lévén, hogy a kisgyerekek többnyire felnőtt kíséretében térnek be a moziba, az alkotók a szülőkre is gondoltak, s a mesefolyamba elrejtettek néhány felnőttes kikacsintást, melyek nem bombapoénok ugyan, de megmosolyogtatnak. S a történet indító konfliktusa is inkább felnőtt-közeli témát vet fel, az identitás kérdését, Törpilla ugyanis önértékelési válságba kerül, mivel fény derül származására, ez a titok pedig csak a képregényolvasók számára lehet ismeretes, s jelen alkotás rántja le róla a leplet a mozgóképes rajongók előtt. Törpilla kalandos utazása önkeresés is egyben, lovagias törpkisérői, a hupipupákok pedig asszisztálnak neki ehhez.
Kalandot, látványt, humort s nosztalgiát is kínál tehát Az elveszett falu, melyben az alkotók nemcsak a mai gyerekeket, hanem a hajdani rajongókat is megszólítják, olyan régi nagy dilemmákra adva választ, mint például az eredeti mesebeli nemi eloszlás szokatlan egyenetlensége. Azt, hogy a nyolcvanas évek óta nemcsak a világ, hanem a törpök is változtak, még természetesnek is vehetjük, azt pedig, hogy új szokásaik mennyire állnak jól nekik, eldöntheti ki-ki maga. Én, elkötelezett törprajongóként, élvezettel néztem végig ezt az új, 3D-s kalandot, de ha szavazni kellene, biztos, hogy a harminc évvel ezelőtti alapváltozatra voksolnék, amelyben Törpilla kis locsolókannájával tipegve Mozart zenéjére dúdolta, hogy sá-lálá-lálá-lá, sá-lálálá-lá.
