A film komplex művészi alkotás, egy-egy műnek számos erénye lehet: szépen kidolgozott, izgalmas történetet mesél el, jó a cselekményvezetése, elbűvölő a látványvilága, izgalmas kamerajátékkal rendelkezik, remek színészi alakítással bír, lebilincselő benne a zene, vagy éppen lenyűgöző a díszlet. A kivételes alkotások saját formanyelvi sajátosságukkal összhangban rendszerint ötvözni tudják a pozitívumokat. Megeshet azonban, hogy egy adott filmben a legnagyobb erőfeszítéseink árán sem találunk hibát, mégsem köti le a figyelmünket, mint ahogyan az is megtörténhet, hogy egyes művek láttán eszünkbe sem jut melléfogásokat keresni, mert annyira magukkal ragadnak, hogy akkor is és annak ellenére is szeretnénk, ha számos snittben és képkockában találnánk némi gikszert.
Ezen utóbbi filmek közé tartozik a Seneca – a földrengések keletkezéséről (Seneca – On the Creation of Earthquakes) című alkotás is. Természetesen ezzel egyáltalán nem azt akarom sugallani, hogy Robert Schwentke játékfilmje hemzseg a hibáktól, hanem arra szeretnék rámutatni, hogy a címhős római sztoikus filozófusról, drámaíróról és államférfiról készült alkotás olyannyira beszippant bennünket, hogy eszünkbe sincs esetleges baklövések, logikátlanságok vagy egyéb melléfogások után kutakodni. Nem mellesleg, a mű olyan filmnyelvi eszközökkel készült el, amelyekbe igen nehéz lenne úgy belekötni, hogy a film helyett ne magunk váljunk nevetségessé, vagy legalább túlbuzgó önképzőköri ítésszé. Persze, teljesen legitim, ha jellegénél fogva Seneca valakinek mindenestül taszító, a mű befogadása és élvezete kétségtelenül bizonyos fokú nyitottságot feltételez a néző részéről, számomra a zsenialitást és az őrületet ötvözi sajátos kivitelezésben.
Ami azonnal szembeötlő, az az, hogy a kísérleti jellegű film díszlet- és jelmezvilága sokkal inkább konceptuális fantazmagóriákkal teli neoavantgárd színházképre emlékeztet, mintsem egy szokványos film hátterére. A minimalista díszlet, a betételőadásként látott színdarab naturalizmusa, a korabeli jelmezek és a korunkra jellemző kiegészítők és jelenségek – mint például a sötét napszemüveg, a villanygitár-imitáció, a falfirkák, a tetoválás vagy a villanyvezetékek – vizuális expresszivitása a mai nyelvhasználattal egyetemben rendkívül meghatározzák a film hangulatát. Ezeknek a hang- és látványelemeknek köszönhetően a rendezőnek sikerül időtlenné tenni a cselekményt: miközben a retorika történetében fontos fejezetet betöltő ókori bölcs, az ő társai és ellenlábasai szövegelését hallgatjuk, nem feltétlenül csak az ókori római állapotokra asszociálunk.
Egyenesen őrületes! – John Malkovich Seneca szerepében (Forrás: www.faz.net)
A cselekmény a filozófusnak Nero császárral való kapcsolatára összpontosít, különösen arra az időszakra, miután értesítik arról, hogy császári – a filmben: elnöki – utasításra öngyilkosságot kell elkövetnie. A mű önmagában egy filozófiai traktátusként is megállja a helyét. Amíg lélegzet-visszafogva nézzük a brutalitás kendőzetlen ábrázolásától sem ódzkodó képkockákat, és hallgatjuk Seneca vég nélküli mondanivalóját – hiszen mindenről és mindenkiről markáns véleménye van, aminek mindig hangot is ad, még haláltusája során sincs híján az ékesszólásnak –, addig a látottak és hallottak alapján ma is érvényes erkölcsi kérdések tömkelege merül fel bennünk, különösen az etika és a politika kapcsolatát illetően. Vajon mit ér az észérv az erőszakkal és az önkénnyel szemben? Pláne ebben a beteg és őrült világban, amelyben a hazugság és a korrupció uralkodik, s ahol „a gonoszság az új normalitás”.
Ha tudásában a tanítvány nem szárnyalja túl tanítóját, az nem a tanítvány, hanem a tanító kudarca. Csakhogy Seneca mesterműve nem más, mint Nero! És hiába tartják a világ legbölcsebb emberének Senecát, ha egy tömeggyilkosnak a tanítója, később pedig segítője és tanácsadója. Szónoklataival és bölcseleti érveléseivel megpróbálja igazolni és alátámasztani Nero kilengéseit, holott mindenki tudja, hogy az instabil, bipoláris uralkodó teljesen elveszítette a kapcsolatot a valósággal. A filmbéli Senecáról felmerül az értelmiségiek árulásának a kérdése. Miközben az ártatlanokról és az elesettekről értekezik, s rendszerint azt mondja, amit a privilegizált réteghez tartozó hallgatója hallani akar, mindvégig moralizál, életvitelében azonban aligha követi saját tanításait. A film Nerót egy aberrált kölökként ábrázolja, aki folyamatosan élvezeteket hajszol, amelyekbe a mások feletti kegyetlenkedés is beletartozik, Senecát pedig egy folyton bölcselkedő egyénnek mutatja be, aki átlátja a világ hívságait, de jómaga sem tud mindig megfelelni a maga által fontosnak tartott erényeknek.
Robert Schwentke alkotása érdekfeszítő értekezés az értelmiségi magatartásról és az erkölcsi alkatról, szenvedélyes monológokkal, lírai futamokkal és nihilista szkeccsekkel. Olykor kíméletlen direktséggel vágja a néző arcába a sanyarú igazságot, ami más esetben talán zavaró lenne, de a német mester tálalásában egyáltalán nem tűnik annak, inkább egy szókimondó art punk performance produktumaként éljük meg. Ezenfelül a film szól még a képmutatásról, a barátok eltünedezéséről baj esetén, nem utolsósorban az elmúlásról. „Hogyan létezhet bármi is, amikor én már halott leszek?!” – gyötrődik a főhős, miközben szürreális képsorokban láttatott rémlátomásaiban a civilizáció pusztulása is felsejlik: tűzvészek, földrengések, tömegsírok sejlenek fel ezekben a hallucinációkban. Egyszerre szellemes, meghökkentő és brutális a film, John Malkovich Seneca szerepében pedig lenyűgöző alakítást nyújt. Ha kell, fennhéjázó, ha kell, keménykedő, ha kell, tenyérbemászó. S mindvégig meggyőző. Egyenesen őrületes!
A Seneca – a földrengések keletkezéséről című film olyan, mintha egy végeláthatatlan sivatagban található oázisban letelepednénk egy pálmafa alá datolyát rágcsálva ókori filozófusok bölcs szentenciáit olvasni, miközben közvetlen közelünkben a kísérleti indusztriális zenét játszó Einstürzende Neubauten együttes zúz.
