Christian Petzold Roter Himmel (Tűzpiros égbolt) című játékfilmje egy nyári történet köntösébe bújtatott többrétű alkotás, amely alapszinten az emberi küzdelmekről és kapcsolatokról szól, a művet keretező erdőtűz által pedig átfogó képet nyújt a kataklizma küszöbén egyensúlyozó emberiség jelenlegi állapotáról. A szinte mindennapossá vált természeti katasztrófák mellett azonban poétikai szempontok is alátámasztják a kontrollálatlan körülmények között pusztító hatású fizikai jelenség kitüntetett szerepét a filmben. A Tűzpiros égbolt a német rendező őselemek trilógiájának a második részeként készült, a 2020-ban bemutatott Hableány (Undine) után. Míg ott a vízen volt a hangsúly, itt a tűzön van.
A film középpontjában a Thomas Schubert által alakított Leon áll. A fiatal író második kötetén dolgozik éppen, és egy nyugodt, alkotói munkával töltött nyaralásra vágyik barátja édesanyjának a Balti-tenger partján fekvő nyaralójában. Úgy véli, ebben társa is partner lesz, annál is inkább, merthogy a sötétbőrű Felixnek (Langston Uibel) egy fotósorozatot kell összeállítania egyetemi felvételijéhez. A nyaralás azonban váratlan irányt vesz. Az erdei házban a fiúk egy fiatal hölgyre bukkannak. A Paula Beer játszotta Nadja jelenléte szörnyen felzaklatja Leont. Ezenfelül az is meglehetősen lelombozza őt, hogy barátja lazán veszi művészi jellegű feladatát, strandra jár, főzőcskézik, ismerkedik, közben mégis alakul a portfóliója.
(Forrás: palicfilmfestival.com)
A film fő erőssége a hősök – különösen a protagonista – pszichológiai profiljára nagy hangsúlyt fektető forgatókönyv, amely arra igyekszik összpontosítani, hogy kit mi motivál az életben, és ki hogyan éli meg maga körül a világot. Felix és újdonsült vízimentő barátja, Devid (Enno Trebs) feltűnően életigenlő életet folytatnak. A mindig józanul gondolkodó, doktori iskolába készülő irodalom szakos Nadja a nyár folyamán fagyit árul a tengerparton. Az ő személyisége sokáig láthatatlanul, a maga mögött hagyott mosatlanok és éjszakai neszek révén, bosszantja az önelégült és kissé neurotikus Leont. Helmut, a középkorú kiadó (Matthias Brandt) későbbi csatlakozása a fiatalok társaságához más jellegű emberi drámát hordoz magában.
A mű furfangossága abban rejlik, hogy szinte teljesen Leon-központú. Nézőként mi gyakorlatilag ugyanazt tapasztaljuk a világból, amit a főhős tapasztal, mégis többet tudunk, látunk és értünk belőle nála. A narcisztikus hajlammal rendelkező fiatal író mértéktelenül elégedetlen, elsősorban másokkal, a körülötte lévők életvitelével, mindent lenéz és jelentéktelennek tart saját irodalmi alkotásán kívül. A világ is csak annyiban érdekli, amennyiben ő áll annak a középpontjában, és nagyon nehezen viseli, ha háttérbe szorul. Nem csoda, hogy egy idő után bizonytalanná válik mindenkivel szemben, szorongásokkal küzd, merev magatartása pedig nevetségessé teszi, nem véletlenül az ő karaktere a film fő humorforrása.
Leonon keresztül a művészi alkotás és a művészi önkép mibenlétét is vizsgálja a Tűzpiros égbolt. A történet középpontjában lévő író, alkotói válsága ellenére, saját egójának a megszállottja, rátarti volta ellenére azonban végtelenül bizonytalan. Az ő szöges ellentéte a kezdetben titokzatos Nadja, aki olyan jelenségekre mutat rá, amelyeket Leon önvédelemből vagy gyávaságból elrejt maga elől. A korai ellenszenvtől eltekintve talán éppen a nő ezen tulajdonsága miatt vonzódik a férfi annyira hozzá. A bekövetkező drámai események kizökkentik Leont az oltalmat jelentő burokból, amelyben addig leledzett, és szembesülésre késztetik: önmagával és a művészi alkotással egyaránt, arra ösztönözve őt, hogy találja meg végre önmagát.
És amíg a hősök a saját problémáikkal foglalkoznak, a változások lassan az ő biztonságosnak vélt világukat is kikezdik. A háttérben dúló erdőtűz megállíthatatlanul közeledik a cselekmény helyszíne felé. Az elemi csapás reális veszélyként fenyegeti a közeli település és a nyaraló lakóit, ugyanakkor a klímaváltozás következményeként és a háborús rombolásokra vonatkozó utalásként is felfogható. A mindent felperzselő tűz azt sugallja, hogy az ember által teremtett civilizáció mit sem ér, ha hagyjuk, hogy a körülöttünk lévő világ pillanatok alatt a pusztítás martalékává váljon, és nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt annak érdekében, hogy megakadályozzuk ennek a vészjósló forgatókönyvnek a megvalósulását.
