Harmincöt évvel ezelőtt jelent meg a tesztoszterontól duzzadó, mára kultfilmmé vált akció sci-fi a moziban, amelyben női szereplő csak egyetlenegy volt, és ahol az izomtól duzzadó főszereplők vadászok helyett prédák voltak. A Predator (Ragadozó) óriási siker lett, s bár több folytatást is kapott, mégis a legutóbbi, a ragadozó szót a címben már nem szerepeltető Prey (Préda) érte el az első film által felállított lécet. És nem vetítették le moziban…
Az 1987-es Predator, Arnold Schwarzenegger főszereplésével a VHS-korszak koronázatlan királya volt. A nyolcvanas évek végén kölyökként láttam először, méghozzá szülőfalum egyik közkedvelt fagyizójában, ahol videokazettáról játszottak napközben filmeket. Miközben megrendeltem a fagylaltom, beszippantott magába a maszkulin akciófilm. Állig felfegyverkezett amerikai kommandósok indultak egy dél-amerikai dzsungelbe megkeresni eltűnt társaikat, akiknek csak a megnyúzott holttesteire találnak rá. Tűzpárbajba keveredtek egy gerillacsoporttal, azonban az ellenség nem ők, sem a dzsungel, hanem egy idegen bolygóról érkező, rasztahajú, csápos ragadozó (avagy yautja) volt, aki, vagy ami kedveltetésből egyenként levadászta őket.
A Predator ötlete állítólag egy viccből ered, ami eljutott két filmfanatikus testvér, Jim és John Thomas fülébe is, miszerint Rocky Balboának elfogytak az ellenfelei, és a soron következő ötödik filmjében már csak egy földönkívülivel tudna megküzdeni. Csakhamar rájöttek, hogy ez nem is annyira buta ötlet, és megírták a forgatókönyvet. Első körben egy csapatnyi idegen vadászban gondolkodtak, de gyorsan váltottak, és inkább egyetlen ragadozót küldtek egy jól képzett kommandósokból álló csoportra. Az így megalkotott forgatókönyvükkel addig házaltak a 20th Century Foxnál, míg végül azok beadták a derekukat, és megbízták Joel Silver producert a projekt összehozásával, aki a csak egy közepes horrort maga mögött tudó John McTiernan rendezőt bízta meg a film leforgatásával. A többi pedig filmtörténelem.
A LEGROSSZABBTÓL A LEGJOBBIG
A Predator sikere után csakhamar megírták a folytatást is, majd egyre több film, játék és videojáték jelent meg, valódi franchise-t teremtve. Azonban szinte törvényszerű, hogy a jól sikerült filmek folytatásai ritkán érik el az első film színvonalát, sőt leggyakrabban csapnivaló alkotások kerülnek ki a stúdiókból. Ha sorrendbe tenném az eddig megjelent hét filmet, akkor a legrosszabb alkotás kétségkívül a 2007-es Alien vs. Predator: Requiem, ami olyan mintha egy tinisorozat legunalmasabb szereplőit összevágták volna az Alien vs. Predator videojáték rosszul megvilágított akciójeleneteivel.
Sorban a következő a 2018-as The Predator (A ragadozó), ami már csak azért is óriási csalódás, mert az eredeti filmben is szereplő, valamint a Halálos fegyver szériát és Az utolsó cserkészt is megalkotó Shane Black rendezett. Állítólag a film olyan sötét lett, hogy a producerek utóforgatásokra kényszerítették Blacket és a tervezettnél még több elcsépelt egysoros poént rakattak bele (ami egyébként a rendező védjegye), aminek az lett a következménye, hogy a forgatókönyv teljesen komolytalan és logikátlan lett.
Sokkal nézhetőbb alkotás a 2004-es Alien vs. Predator, már ha eltekintünk az olyan abszurditásoktól, hogy az ősi civilizációkat a ragadozó idegenek tanították, akik évezredek óta a Földön felépített piramisukban vadásznak az Alienekre. A film legnagyobb hibája mégsem a logikai bakik egyvelege, hanem a PG13-as rangsorolása lett, amely miatt gyakorlatilag teljesen vérmentessé vált és a rajongók egy emberként kiáltottak szentségtörést.
A negyedik helyet az 1990-es Predator 2 foglalja el. A rajongók között is az egyik legmegosztóbb alkotás környezete a dzsungelből átkerült az 1997-es jövőképű Los Angelesbe, avagy a betondzsungelbe, ahol drogbandák háborúja után nyomozó rendőr csap össze a ragadozóval. A film az elejétől kezdve nagyon pörög, kibővíti a mítoszt, s azért került át más környezetbe a történet, hogy megkommentálja az erőszakos cselekményeket. Ettől függetlenül a történet nem elég mély, amit ront a film sebessége is, és bár Danny Glover a klisés keménykötésű zsaru szerepében egyenletes alakítást nyújt, mégis hiányzik Schwarzenegger, aki csak azért nem szerepel a filmben, mert túl sokat kért érte.
Harmadik helyen a saga legalulértékeltebb része, a nekünk, magyaroknak kedves Antal Nimród rendezte 2010-es Predators (Ragadozók) áll. A városból újból a dzsungelben vagyunk, azonban most már nem a Földön, hanem egy idegen bolygón, ahova ejtőernyővel ledobnak egy csapatnyi válogatott gyakorlott gyilkost, akik arra kényszerülnek, hogy részt vegyenek két háborúzó yautja törzs közötti játékban. Feszült akciók, emberi találékonyság, hangulatos bolygó, yutja törzsek, miközben felvetődik, hogy a túlélés legnagyobb veszélye a körülöttünk lévő többi emberben rejlik. Antal Nimród remek iparosmunkája hommage/hódolat az eredeti film előtt, és ez is a hibája, ugyanis nem mert bátrabban hozzányúlni a forgatókönyvhöz, nem marad meg az emberben egyetlen jelenet sem, még ha Adrien Brody, bármennyire is furcsa, remekül helyt állt akciósztárként.
A következő helyen jelen írásunk főszereplője, a Prey áll, amely amellett, hogy valamiféle előzményfilm szerepét tölti be, megáll a saját lábán és visszavarázsolja azt a hangulatot, amit az örök első helyezett, a Predator teremtett meg.
KI A PRÉDA?
A Dan Trachtenberg rendezte Prey pontosan az, aminek egy Predator-franchise-ba tartozó filmnek lennie kell. A jelenlegi trendeket követő, ugyanakkor az eredeti filmhez is hasonlóan lassan építkező, sejtető, egyszerű és véres akció sci-fi. A trendeknek megfelelően a főhős többé nem maszkulin, tesztoszterontól duzzadó férfi, hanem egy kisebbségi csoporthoz tartozó, törékenynek tűnő nő. Trachtenberg azzal magyarázta filmjét, hogy az 1987-es filmben megragadta az a jelenet, amikor Billy (Sonny Landham), egy indián nyomkövető a vízesés feletti hídon fordult szembe a ragadozóval.
„Valaki olyanra akartam helyezni a hangsúlyt, aki normális esetben mellékszereplő lenne. A Predatorban Billy csak az egyik ember volt a csapatban. A Preyben viszont olyan személy a főszereplő, aki normális esetben soha nem vezetne egy ilyet típusú filmet” – mondta a rendező.
Az eredeti műhöz képest nem csak ez a legnagyobb változás, ugyanis a történet 300 évvel ezelőtt, az 1700-as évek Észak-Amerikájának érintetlen vadonjában játszódik, miközben nemcsak az első filmet, hanem a második filmet is alapul veszi – sőt összeköti az utóbbi film utolsó jelenetével, amit a Prey stáblista utáni animált jelenete is megerősít.
Naru (Amber Midthunder), egy intelligens és találékony fiatal komancs nő, aki ugyanúgy vadászik, mint testvére, Taabe (Dakota Beavers) és a többi férfi a falujában. Midthunder és Beavers hihetően kötekedő és szeretetteljes köteléket hoznak létre, így Taabe minden kételkedése Naru vadászatával kapcsolatban egy testvér szerető aggodalmára vezethető vissza. Édesanyja (Michelle Thrush) azt szeretné, ha a gyógyításban szerzett tudását kamatoztatná, de Naru szívesebben használja a tomahawkját, hogy megtegye azt, amit mások szerint nem tud. Ugyanolyan vadász akar lenni, mint a férfiak, csakhogy senki sem veszi komolyan. Amikor megpillantja a felhőket felizzító űrhajót, azt egy jelnek veszi, hogy eljött az ő sora is a nagy beavató zsákmány elejtésére, a kühtaamiádra. Azonban nem a nagymacska, vagy a medve az igazi ellenfél, hanem egy másik ragadozó, aki vadászokra vadászik. A film lassan építkezik, miközben a kameramunka kiemeli Narut és a ragadozó perspektíváját is: mindkét vadászt a környezetükhöz igazodva mutatja be, bármit használnak, ami a rendelkezésükre áll. Jó ideig csak kerülgetik egymást, majd megérkeznek a francia prémvadászok is, s mivel törzstagjai nem hisznek a fiatal nőnek, hogy létezik a medvénél is veszélyesebb ragadozó, egyedül száll szembe a lénnyel. Az erdőben történő akciójelenetek kellően klausztrofóbak, miközben a tisztáson történő, távolról felvett jelenetek és a felülről készült nagytotálok izgalmasak és könnyen követhetőek.
A film az önbeteljesedésről, a magunk meghaladásáról és az emberi elme, a találékonyság magasztalásáról szól, miközben társadalmi kritika is. Megkérdőjelezi a nyugati mozi azon hagyományát, amely szerint az amerikai őslakosokat „vadként”, a fegyveres fehér férfiakat pedig nemes hősként ábrázolják. A film fő mozgatórugója, hogy Narut senki sem veszi komoly ellenfélnek, sem a törzs többi tagja, sem a prémvadászok, sem a vadállatok, és a ragadozó sem.
„Azt hiszed, én nem vagyok vadász és nem jelentek veszélyt. Épp ettől leszek veszélyes” – mondja a főhősünk egy pillanatban, mi pedig eltűnődünk, hogy ki a ragadozó és ki a préda.
Egyedüli negatívumként a bántó CGI-t nevezném meg, de sajnos ez és a viszonylag kis költségvetés a mutatója annak, hogy a stúdió a Preyt csupán stream platformra (Hulu, Disney+) szánt B kategóriás filmnek szánta. Nagyobbat nem is tévedhettek, augusztus egyik legjobb mozija lehetett volna.
