Puha, rózsaszín takaró fonódott körém, és egy picike kislány illatos haja pihent meg a vállamon egy őszi késő délelőttön. Elképzelni ennél nyugalmasabb pillanatot nem is tudtam volna, minthogy húszéves barátságunk, átbeszélgetett éjszakáink és fájó meg örömteli pillanataink megosztása után a barátnőm gyermeke bújt hozzám. Megbeszéltük, hogy a padon félig elnyújtózva csendperceket tartunk. Némiképp kételkedtünk benne Blanka barátnőmmel, hogy az ötéves kislány, aki kitalálta, hogy legyünk csendben, valóban be is tudja tartani. De a tiszta gyermeki lélek is elmerengett és belebújt a napsütés és a szeretet melegébe és hallgattunk. Hallgattunk vagy öt percen át, ami nagy dolog egy cserfes kislány esetében. Mindannyiunknak olyan jólesett az a pár pillanat, hogy mosolyogva tértünk vissza a szavak világába, amik ugyan nagyon fontosak, de ha tett nem támasztja alá, annyit ér, mint halottnak a csók.
Paul Verlaine szavait Tóth Árpád fordításában dallamosan lehet elmondani, azt is tettük egyetemista éveink legelején: „Ősz húrja zsong, / Jajong, busong / A tájon, / S ont monoton / Bút konokon / És fájón. // S én csüggeteg, / Halvány beteg, / Míg éjfél / Kong, csak sirok, / S elém a sok / Tűnt kéj kél. // Óh, múlni már, / Ősz! hullni már / Eresszél! / Mint holt avart, / Mit felkavart / A rossz szél...”
Ezeket szajkóztuk sok napon át. Nem tudom, hogy a dallamosság, a világfájdalom, az elmúlás szajkózása és felismerése miatt maradtak meg ezek a sorok sok év után is, de természetesen a bennünk zajló változással ez is más értelmet nyert. Az ősz már nem sarkall arra, hogy az elmúláson filozofáljunk, mert az idő előrehaladtával az is világossá vált, hogy nem érdemes sokáig siránkozni, mert a pillanatok, mint tovatűnő kis pihék, elszállnak. Persze, az emlékezetünkben ez-az megmarad, okosan válogat az elme, a legrosszabbakat elfeledteti, a jókat tartogatja, a fájókat megszépíti. Színeket visz a színtelenbe, pont úgy, ahogy az ősz ragyogtatja meg magát. Mintha vigaszt akarna nyújtani, kárpótolni azért, amit a nyár elmúlása fájdalmas lenyomatként itt hagyott. Elviszi a nagy kacajt, a strandon elnyúlást, a combon végigfolyó barack levét. Helyette hozza a színeket. Már érthető, hogy mindenért van kárpótlás. Az elszenvedett bajokért, az elsiratott szerelmekért, a be nem teljesült vágyakért. A lángolás helyét átveszi a megnyugvás, az izzó nyári napokat a langyos őszi délutánok.
Nincs ezzel a körforgással semmi baj, így izgalmas és megújuló. Az előttünk álló tél pedig a médiumok és a politikusok szerint nem kecsegtet semmi jóval. Egyelőre csak azt látom, nem száradnak meg a ruhák a teraszon egy óra alatt, a kétnapos kinti szárítás kiszívja belőlük az öblítő illatát, amit pedig úgy szeretek. Hideg, kemény szaga lesz mindennek. Aztán mikor mégis kisüt a nap, mindenki megindul. Én a teraszra teregetek, a furcsán nyírt szőke lány a motorjával suhan az utcán, a kisgyermekes családok és a nénik sétálni indulnak. Az utolsó szikrázó pillanatokat is kiélvezzük, nyújtjuk a pillanatot, ameddig az engedi. Aztán nincs mit tenni, be kell csukni az ablakokat, majd ékelésként meleg rongyok is kerülnek a két ablakszárny közé, ne fújjon be oly könnyedén a szél. Óvjuk kívül és belül is, amink van. Az elraktározott nyári emlékeket, a kislány hajának illatát, a nyugalmat, melyet nem szabad, hogy az idő határozzon meg. Nem is vágyunk másra, akármit is mondunk, csak belső békére, biztonságra. Időről időre kizökkent pár pillanatra, napra, hétre egy-egy bosszúság vagy fájdalom, aztán ahogy az évszakok egymást váltják, ugyanúgy változnak bennünk az érzések is. Elmúlnak, átalakulnak, elfelejtődnek és elsöpörjük őket, mint a lehulló, színes leveleket, az ősz nyirkos hírnökeit. Lehetek azonban sokkal inkább a Földön járó is, mondja az egyik ismerősöm, hogy a tanévkezdés egy vagyon, a minap látta, hogy egy keményfedelű füzet 400 dinár. A fa ára az egekben, gáz és villanyáram lesz-e elegendő? Ehhez képest a nyár siratása már-már nevetséges és felesleges nyavalygásnak számít. Tényleg, lesz-e elegendő melegséget adó energia a télen? Lesz-e jövőre is elég gyerek egy-egy magyar tannyelvű osztály megnyitásához a falvakban? Lesz-e a kenyérre mit tenni?
Melegebb telet jósolnak az idei évre, mint eddig bármikor, ez megnyugtat. És megnyugtat az a tudat is, hogy eleinknek negyedennyi kényelem nem jutott ki, mint nekünk és mégis szívósabbak, vagy pont ezért szívósabbak voltak, mint mi. A jég hátán is megéltek. Nem híztak el, nem tündököltek a nagyvilágnak görbetükröt mutatva a közösségi oldalon, és talán még boldogabbak is voltak, mint mi. Akkor mitől féljünk? Tóthfaluban ott hirdeti II. János Pál Pápa szobra alatt a templomkertben sokat idézett sorát: „Ne féljetek!” Nincs mitől félni, a változás legtöbbször pont azért jön, hogy megtisztítsa az utat. Mögöttünk és főleg előttünk. Ahogy a tél hidege ellehetetleníti a kártevőket, úgy a lelkünkben is helyet készít az újnak, a várakozás pedig jó, ha annak minden pillanatát élvezni is tudjuk. Az ősz vezet át a nyárból a télbe, a szépet elraktározva haladunk a tisztító télbe, hogy boldogsággal készüljünk a tavaszra és a viruló nyárra.
Mennyire kedveli az őszi hangulatot?
Nagyon, valósággal lenyűgöz a természet szépsége – 41%
Kedvelem, mert igazi feltöltődést nyújt számomra – 14%
Nekem ez is csak egy ugyanolyan évszak, mint a többi – 21%
Nem igazán, mivel folyton csak áznunk-fáznunk kell – 17%
Egyáltalán nem, számomra az elmúlást szimbolizálja – 7%
