Évről évre a családok és az egyedülállók költségvetéséből is az egyik legnagyobb tételt a téli fűtés szeli le, ezért is igyekszik mindenki ott kurtítani rajta, ahol csak lehet. Már ha lehet ezek mellett az egekbe kúszott árak mellett. Legyen az szilárd tűzrevaló, elektromos áram, esetleg az igencsak bizonytalan hőforrássá vált gáz. Különösen az ez évi tél előtt van okunk aggodalomra, hiszen az eddig nem tapasztalt meleggel ránk rontó nyár a népi bölcsesség szerint legalább akkora embert próbáló telet jelez előre. Azért legyünk őszinték, az éghajlatváltozásnak nevezett klimatikus folyamatok a sok riasztó és káros jelenség mellett előnyt is hoztak a vidékünkre. Hiszen jelentősen enyhébb téli hónapokkal kell megküzdenünk, mint mondjuk a 100–200 évvel ezelőtt élt elődeinknek, akiknek a novemberben leesett hóval járó fagyos idő tavaszig kitartott. Számukra szó szerint a túlélést jelentette a télre gondolni, míg mondjuk manapság adottak az óránként 2-3 kW elektromos energiával működő melegítők, szerencsésebbeknek a körülbelül óránként 1 kW áramot fogyasztó klímaberendezések, amik ezekben az átmeneti napokban a szakemberek szerint a legolcsóbb és legtisztább megoldást jelenthetik az átmelegedésre. Amennyiben nem állandóan működnek. És persze, ha van áram.
A legszerencsésebb és egyben legolcsóbb megoldás lehetne, ha a mi vidékünket is buja és karbantartott erdők tarkítanák, mint ahogy tőlünk néhány km-es távolságra a határ másik oldalán, észak felől. És nem kellene több száz km-es távolságból, az ország déli irányából várni a fát, és a szenet, amibe persze a kereskedők, amennyire csak nem szégyellik, az igencsak megemelkedett üzemanyagárakat is belekalkulálják. Csakhogy a síksági emberek többsége, erre nem gondolva, még azt a kevés fát is inkább irtja, ahol éri. Ennek az egyik legékesebb, egyben legszomorúbb példája, ahogy a mederkotrással megbízott vállalat „illetékesei” néhány hónappal ezelőtt, sokakat megbotránkoztatva, különösebb akadály nélkül miszlikbe aprították a falumat körbevevő patakocska folyásai és szárazan álló árkai mentén az állatvilág menedékét jelentő vastagabb ágú fákat, bokrokat. Ezek az évtizedekig érintetlen fás részek a minimális jövedelemmel rendelkezők számára is biztosítottak némi télirevaló gallyacskát. Merthogy az egykor volt tanyavilág maradékát jelző bokros-fás szigetecskék nagy többségét a határban már réges-rég szétlopták, majd beszántották. Az idén viszont más lehetőségek után kell nézniük az alig jövedelemmel rendelkezőknek, ha legalább néhány órára szeretnének meleget a házukban. Számukra – és minden takarékoskodni szándékozó család számára – a másik tűzrevaló formát jelentette eddig a falvakban ősszel a kukoricaföldeken szétszóródott termés „böngészése”. Igen ám, csakhogy az idei termés katasztrofális volt, és amióta „elfogytak” mellőlünk a kétkezi munkások, vagyis a górézók, azóta igyekszik, akinek csak van rá lehetősége, morzsoltan letörni a csöveket.
A biobrikettben sokan vidékünk tűzrevalóhiányának a megoldását látják. Biztosan nem ok nélkül, hiszen a préselt szalmából, kukoricaszárból készült kőkemény tűzrevaló hőereje vetekszik a szénével. Azonban ez a történet még gyerekcipőben jár, és a gyártás technológiája messze nincs kidolgozva. Vagyis a feldolgozást és a gyártást végző gépezet folytonos és költséges karbantartásra, javításra szorul, és egy-egy gyártósor nem képes a hatalmas igényeket maradéktalanul biztosítani.
Sokan tapasztalhattuk már, hogy csodás érzés végigsétálni egy-egy erdőben, élvezni a madarak és a növények összhangját, a frissítő-feltöltő levegőt. Amikor ilyen terepen járok, mindig keserűen teszem fel a kérdést, hogy vajon felénk miért ritkák az ilyen gyönyörű oázisok. Egyértelműen az emberi szűklátókörűség, illetve gyarlóság az, ami irtja vidékünkön a fákat. Mégis ez lehetne az, amit kihasználva újra erdők boríthatnák a vidékünket. Mondjuk, ha az illetékesek meghatároznák, hogy bizonyos hektárnyi szántóföld mellett állnia kell legalább egy hektárnyi tájjellegű fával beültetett erdőnek, esetleg a szántóföldek határát legalább ötsornyi fával kellene szegélyezni. Miután a községek elestek az állami földek bérleti szerződései után járó kiszámítható bevételi forrásoktól a vagyon-visszaszármaztatási procedúra végére, az erdősítési folyamat felügyelete, az esetleges hiányosságok számonkérése akár újra feltölthetné a költségvetési tartalékokat. Arról nem is beszélve, hogy az utódaink jövőjét is megalapozhatná, szebbé, egészségesebbé tehetné.
