Belgrádban nem egyszer hallottam: a fiatal Đinđić a Vörös Hadsereg Frakció kedvelője volt. Ott vannak aztán a fordítások: az anarchista herceget, Kropotkint fordította, igaz, Loyolai Ignácot is ő ültette át szerbre. Nyugat-Németországba való útját az akkori belgrádi marxista tanárok egyengették. Ottlétét különféle történetek övezik: a sok történet egyike, hogy bemászott a baloldali tudósfejedelem, Jürgen Habermas szobájába az ablakon keresztül. Minthogy oda 68 rebelliója után nem lehetett bejutni. Vélhető, hogy Habermasszal összerúgta a port, mindenesetre doktorátusát más tanárnál írta, hovatovább, írásaiban gyakran csípős megjegyzésekkel illette az egykor marxista frankfurti professzort. Németországban sok minden megváltozott Đinđić gondolkodásában: erről az akkortájt szintén doktorátusát író Lj. Simonović, a hírneves kosárlabdázó, a jugoszláv sport lázadója beszélt nemrég. Érik közben a könyv, amely szerintem is fényt vet a mai Szerbiára, amely a címében nem egyéb, mint egy Bismarck-parafrázis: Jugoszlávia, mint befejezetlen állam. Említek néhány mozzanatot: a legyengített Szerbia kimenekülése a nemzetfeletti Jugoszláviából, és a Nyugat-Európához való csatlakozás, mint szerb nemzeti program. Liberalizmus, amely a nacionalizmussal, mint kötőanyaggal párosul, egyszóval valamifajta liberális nacionalizmus. Liberalizmus, de minél kevesebb demokráciával fűszerezve. Đinđićet később egy magyar napilap, belgrádi polgármesterként, egy Arisztotelész-kötettel ábrázolta. A hóna alatt tartotta a könyvet, mint aki a hivatalában is cipeli a filozófiát: ez így félreértés. Mint sok minden más Đinđićtyel kapcsolatban. Ha van valami különösen meggondolandó itt, akkor az nem Arisztotelész, hanem a hírhedt jogász, a metszően okos, a démonikusan intelligens Carl Schmitt bevonása. Nem ő volt az egyedüli német gondolkodó, akit Đinđić beemelt érvelésébe, de lehet, hogy Schmitt volt a perdöntő. Schmitt, amúgy a diplomata Ivo Andrić beszélgetőtársa, a század egyik talánya: támogatta Hitlert 1937-ig (félretették), sőt, mi több, sohasem bánta meg ezt. A politika lényege egy kettősség: barát vagy ellenség. Nos, a gazdasági liberalizmus támogatásában és a demokrácia alárendelésében Đinđić Schmittben támpontot találhatott; írásaiban úgy használja a liberalizmust, mint kardot, amely ellentmondást nem tűrő módon üt és vág, és szétver minden „demokratikus” lamentációt. Amikor 2000 után pártjának emberei rohamszerűen elfoglalják a vállalatokat, akkor erről van szó. Amikor Đinđić kijelentette, hogy keresztülveri az európai normákat („tűzön-vízen”át!), akkor volt ebben egy hamisíthatatlan schmitti mozzanat. Még a Penge hadművelet is ennek a jegyében alakult: Đinđić után is Đinđić. „Keresztülverni”, bizony ez a megfelelő kifejezés itt: akinek meg erkölcsi problémái támadnak, ám vegye fel az iskolában a hittanórát, vagy menjen a prédikáló pszichológusokhoz... – íme, az egyik đinđići szentencia.
Koštunica és Đinđić: két nagy tudású értelmiségi. Meggondolt filozófiák állnak mögöttük. De sokkal vékonyabb a közöttük lévő választóvonal, mint hiszik. A mélabúval megvert Koštunica sohasem tudott alkalmazkodni a posztmodern vircsafthoz, az energikus Đinđić igen. (Egyik imádója mondja: még a német nők is rajongtak érte.) Koštunica beszélt, Đinđić cselekedett. Bevitte az egyházat az iskolákba, mentőövet adva a kilencvenes évek erkölcsi sarába ragadt egyháznak. Hangot adott a véleménynek, amelynek a gyönyörétől ma is elájulnak a jobboldalon: a Vajdaság élősködik Szerbián. Antikommunizmusával gyúanyagot adott a csetnikreneszánsznak: hogy egyes párttársai oly lázasan keresik a néhai királyi tábornok csontjait, levezethető Đinđićből. És ezt Koštunica sem tette volna jobban. Őt a jogállam izgatta, a Đinđić-féle liberalizmus ezt kiindulópontja okán akadálynak találta, a szuverenitás kardja számára a jogállam ott és akkor meghaladandó volt. Đinđićnek így nem volt nehéz kiadnia az egyébként is tetszhalott Miloševićet. Koštunica a maga avítt módján, és morális aggályaival kioktatni akart: Đinđić tudta, hogy ez a perem alanyai számára tabu, mert a Nyugat az ördöggel is szövetkezik a tőkeáramlás érdekében, de a kioktatást nem tűri. A beszédet a Nyugat uralja. Azaz. A jobboldal mérvadó értelmezői mondják, hogy halála előtt Đinđić „elveszítette az idegeit”, ő maga lendült támadásba a Belgrádban állomásozó nagykövetek ellen, még bizonyos Koszovó-megoldásokkal is próbálkozott. Aztán levették róla a védőhálót. Ez bizonyíthatatlan, de meggondolandó.
Đinđić szentenciagyártó kedve kiapadhatatlan volt. A Homokóra című kultikus rádióműsorban sokszor sugározták elképesztően semmitmondó szentenciáit. Pontosabban, ezek olyannyira kiszámítottan voltak semmitmondóak, hogy csak egy ilyen művelt ember mondhatta őket. Aki lehajol az általa tudatlannak tartott szerb „néphez”, hogy felvilágosítsa, és persze azért, hogy kíméletlenül érvényesítse a kijelölt stratégiát. Đinđić, mint kései felvilágosító: így vált az ún. második Szerbia ikonjává. De ez már egy másik történet.
