Ülök a számítógép előtt. Előttem az íróasztalon fekszik az okostelefonom, amely időről időre halkan pittyen egyet: üzenet érkezett a Messengeren, egyik ismerősöm megosztott egy képet a népszerű közösségi oldalon, a bank SMS-ben értesít a pénzmozgásról a számlámon, vagy egy bolt tájékoztat a legújabb kihagyhatatlan ajánlatáról. A CD-ről szól a zene. Kicsit talán ódivatú már ily módon hallgatni a zenét a YouTube meg a Spotify korában, de ezen a téren megrögzöttül konzervatív vagyok, a zene alapegysége számomra ugyanis a legtöbb esetben nem a dal, hanem az album. A dolgozószobában köröttem könyvek ezrei sorakoznak a polcokon. Tudom, hogy sokaknak felesleges porfogónak számítanának, de én ragaszkodom hozzájuk. Néha megkérdi valaki, az összest elolvastam-e, és erre nehéz megfelelő választ adni. A többségét igen, egyeseket többször is. Ezenfelül mennyi könyvet elolvastam, ami nincs meg! És a meglévő olvasatlanokra is remélhetőleg egyszer sor kerül. Egyesekre valószínűleg nem, de azt a könyvet is, amelyről tudom, hogy sohasem fogom elolvasni, néha felütöm, belelapozok, elolvasok belőle néhány oldalt, majd visszateszem a helyére. Igen, a helyére, mert mindnek megvan a maga helye, mindegyik egyedi történettel rendelkezik, mind valamilyen módon fontos, és valamennyi megtanít valamire: ha másra nem, akkor arra, hogy ő is csak egy az emberi tudást, szellemi kreativitást, képzeletvilágot, hitet és tévhitet tartalmazó kötetek végtelen sorában. Talán éppen emiatt ódzkodtam mindig az úgynevezett egykötetes emberektől: azoktól, akik egyetlen művet a többi fölé helyeznek, eközben teljesen mellékes, hogy ezt vallási, ideológiai vagy esztétikai megfontolásból teszik.
(Illusztráció – Pixabay.com)
Ülök a számítógép előtt. Írok. Ha netán a vágyott billentyű mellé ütök, ki szeretném egészíteni a leírtakat, vagy meggondolom a közölnivalóm, könnyedén kijavítom a szöveget. Alig húsz évvel ezelőtt még írógéppel pötyögtettem a betűket, és bizony ügyelni kellett, nehogy félreüssek valamit, mert kezdhettem elölről az egészet, akárcsak abban az esetben, ha utólag eszembe jutott, hogy egy korábbi mondatba még be kellene szúrni valamit, ezért leginkább kézzel megírtam a szöveget, s már a végső változatot gépeltem be. A mai fiataloknak ez már nyilván nehezen elképzelhető macera, főképp annak tükrében, hogy egyes magasan fejlett országokban olyan kezdeményezésekről hallani, hogy a kézzel írás fortélyait teljesen felesleges megtaníttatni a gyerekekkel, ezért meg kellene azt szüntetni. Furcsán hangzik ez olyasvalakinek, akinek még a szépírását is osztályozták, bár egyes orvosok által írt receptek láttán, bizonyos tekintetben megértem a kezdeményezést. Nemrég mesélte gépészmérnök barátom, hogy terepen arra utasította ifjú kollégáját, hogy készítse el a beüzemelendő gép műszaki rajzát, de a fiatal szakember laptop és megfelelő program híján ezt nem tudta kellőképpen elvégezni, merthogy a műszaki rajzot mostanság többnyire számítógépen készítik, nem pedig vonalzó és műszaki toll segítségével rajzolják papírra, mint egykor.
Ülök a számítógép előtt. Írok. Ezt a szöveget írom. A súlyos írógépre és a benne lévő szalagra gondolok, amelynek a cseréje olykor igen bosszantó tudott lenni. Meg a műszaki tollszettre, amelyre anno egy kisebb vagyont kellett kiadni. Ismerik a mai fiatalok és gyerekek ezeket a tárgyakat? És a többit, ami számunkra fontos volt? A VHS-szalagot, amelyeket videóklubokból kölcsönöztünk? Meg a zenekazettát, amelyekre kedvenc albumjainkat vételeztettük a CD-klubokban, és amelyek hamisított változataira ment el az uzsonnapénzünk java? Türelemgyakorlatnak sem voltak utolsók, mert amikor a magnó bekapta és megrágta egy kicsit a szalagot, az idegeinket is jócskán próbára tette. Vajon mond valamit egy mai húszévesnek az, hogy krómdioxid?! Pedig nekünk a zenekazetta terén anno az etalont jelentette!
Ülök a számítógép előtt. Írok. S próbálom felidézni mindazokat a tárgyakat, amelyek nekem és nemzedékemnek még sokat jelentettek, mára azonban többnyire kikoptak a köztudatból. A kvarcóra, amely státuszszimbólum számba ment; a kazettás walkman, amellyel irtó menő volt végig menni az iskolafolyosón vagy az utcán; a Commodore 64 meg az Atari számítógépek, amelyeken izgalmas videójátékokat lehetett játszani; az indigó kopírozó, amelyet két papír közé helyeztünk, hogy ne kelljen valamit kétszer gépelni vagy kitölteni; a füzetben olykor pacát hagyó golyóstoll; a flopidiszk, amelyeken első elektronikusan megírt műveinket tároltuk; az óránként megszólaló kakukkos óra; aztán a tekerős telefon; a telefonfülke az utcán, ahonnan jelentkeztünk haza a katonaságból vagy ha egy másik városba utaztunk; a kézi rézkávédaráló, amellyel finomra őröltük a kávét, miközben még a karizmunkat is erősítettük. Amikor ezeket a tárgyakat használtuk, a szekrénypolcokon porcelánfigurák sorakoztak, a konyhában a falakat dísztényérok, a nappaliban és a hálószobában pedig gobelinek díszítették. A katódcsöves tévén horgolt csipke díszelgett, a készüléket egy stabilizátornak nevezett dobozon keresztül kapcsoltuk be, a fekete-fehér képernyő elé pedig egy színes üveget állítottunk, amely halvány színt biztosított a képnek, lent zöldet, középen pirosat, fent kéket, azt az illúziót keltve, mintha színes tévét néznénk.
Ülök a számítógép előtt. Közben azon töprengek, vajon mekkora mértékben befolyásolja a nosztalgia a monitoron megjelenő sorokat. Egy kicsit talán igen, de még véletlenül sem vágyok arra, hogy ceruzával tekergessem fel a megrágott kazettaszalagot, aprópénz után kotorásszak a zsebemben, hogy feltárcsázhassak valakit, vagy a tetőre másszak, mert a szél elmozdította a tévéantennát. Ha rejlik is bennem némi nosztalgia, az inkább az iránt a kor iránt van, amikor még a mára részben vagy teljesen eltűnt tárgyak is a hétköznapjaink részét képezték. Ha visszagondolok, az a benyomásom, mintha akkoriban jobban megbecsültük volna a tárgyakat, ezeket a letűnőfélben lévőket is, mint a ma vásároltakat, amelyekkel telezsúfoljuk lakásainkat. Köze lehet ehhez annak, hogy a hipermarkettel és üzletsorokkal ellátott bevásárlóközpont közben a fogyasztói társadalom szentélyévé nőtte ki magát, ahol kéznyújtásnyira van tőlünk bárkóddal ellátott tengernyi termék, amelyeket egy diszkrét csipogás után pillanatok alatt birtokba vehetünk. Ettől függetlenül alig érezzük őket a magunkénak, mert sokszor már nem egy adott tárgy használata iránti igény, hanem pusztán csak a megszerzése hajt bennünket. Amivel paradox módon oda jutunk, hogy minél több tárggyal vesszük körbe magunkat, annál kevesebbel rendelkezünk közülük. Mintha elveszítettük volna az irányítást, s olyan világot teremtettünk magunknak, amelyben már nem mi uraljuk őket, hanem a tárgyak uralnak bennünket.
