Fogjuk James Cameron Terminátor franchise-ából a gépek felemelkedését, keverjük össze sitcomnak álcázott szex-bohózattal, gyúrjuk össze Amélie csodálatos életének francia abszurdját Terry Gillam Braziljának szürreális dísztópiájával, mindezt hintsük meg egy csipet zárt ajtós egzisztencializmussal, eredményként egy olyan szatírába ágyazott bizarr színpadi komédiát kapunk, amely jól szemlélteti Jean-Pierre Jeunet új alkotását, a BigBug-ot.
A Netflixet manapság nehéz kikerülni, ontja magából a filmeket és a sorozatokat. A streamingszolgáltató bája abban rejlik, hogy olyan dolgokat is meg mer jelentetni, amelyeket mások nem, így sok rendező felkeresi és időnként fel is tűnik egy-két olyan csemege, mint például Alex Garland 2018-as Expedíciója (Annihilation), vagy Martin Scorsese 2019-es Az írje (The Irishman), azonban a közízlésre fókuszáló algoritmusuk főként a felejthető B-filmes alkotásokat preferálja inkább. Jean-Pierre Jeunet (Delicatessen – 1991, Amélie csodálatos élete – 2001) kilenc éve készített legutóbb nagyjátékfilmet, így igen meglepő volt, és kicsit árulkodó is, hogy a BigBug, kihagyva minden filmfesztivált, hírverés nélkül azonnal a Netflixen debütált, állítólag anyagi támogatás hiányában volt kénytelen a streamingszolgáltatót választani. A francia rendezőzseni e produkcióban is megszokott társírójával, Guillaume Laurant-nal dolgozik, aki az Amélie sikere óta a rendező állandó partnere.
Jeunet filmjeinek közös többszöröse mindig is az egyedi képi világ és a különös karakterek voltak, most sincs máshogy. A film cselekménye egy ijesztő és újszerű, nem túl távoli 2045-ben, egy mesterséges intelligencia-kütyükkel, okoseszközökkel, háztartási robotokkal felszerelt külvárosi otthonban játszódik. Alice (Elsa Zylberstein) retro futurisztikus külvárosi lakásában az elavultnak számító háztartás roboteszközei váratlanul bezárják az ajtókat, amivel a legújabb generációs Robotzsarura emlékeztető Yonyx katonák (mindegyiket a rendező kedvelt színésze, François Levantal alakítja) teljes hatalomátvételétől és az emberek kiirtásától igyekeznek megvédeni gazdáikat. A házban bent ragad Alice, a hozzá érkező udvarlója, Max (Stéphane De Groodt) a fiával, Leóval (Hélie Thonnat) együtt, Alice volt férje, Victor (Youssef Hajdi) és annak szeretője, Jennifer (Claire Chust), akik éppen hazahozták Alice lányát, Ninát (Marysole Fertrard), valamint a kiskutyáját kereső szomszéd, Françoise (akit a Jeunet-veterán Isabelle Nanty alakít) is. Ezt a szedett-vedett társaságot akarja megmenteni a háztartási készülékek csapata: az embereknél is emberibb első generációs, de jószándékú android, Monique (Claude Perron), Einstein, a bölcselkedő mellszobor, egy takarítórobot, amely úgy néz ki, mint Wall-E unokatestvére, egy babarobot és a később hozzájuk csatlakozó fitnesz-szexrobot, Greg (Alban Lenoir). A meglehetősen egysíkú emberi szereplők azonban mindenképpen ki akarnak szabadulni digitálisan irányított börtönükből, miközben a robotok mindent megtesznek annak érdekében, hogy az emberek megértsék őket és elfogadják tetteiket. Miközben az emberek a bezártság alatt egyre jobban engednek az ösztöneiknek és fény derül valódi énjükre, motivációjukra, addig a robotok elkezdik tanulmányozni, hogy mi teszi az embert emberré és minden igyekezetükkel azon vannak, hogy a magasztos gazdáikhoz hasonlóak legyenek, a film egyik pontján pedig már teljesen megkérdőjelezik az ember-robot közti különbséget: lehet, hogy csak eddig hitték azt, hogy robotok, valójában tényleg emberek.
– Próbáljunk meg emberek lenni! Ha jobban hasonlítunk rájuk, jobban bírnak bennünket, és jobban fognak szeretni. – Szerinted működhet? – Ha működik, sikerrel járunk. Ha nem működik, akkor hibáztunk valamiben, és akkor is sikerrel jártunk, hisz tévedni emberi dolog – állapítja meg a film kezdetén Einstein.
A film olyan őszinteséggel ünnepli az emberi hibákat, amelyeket csak a Skynet tudna jobban értékelni, hogy végül tényleg elgondolkodtam a mellszobor-robot egyik konklúzióján, miszerint „minden emberi képesség valami hibából fakad”. Maga a film címe is hibára utal, ugyanis a bug számítógépes szlengen hibát jelent (a kifejezést valójában már egy évszázaddal korábban is használhatták az angol nyelvű mérnökök és feltalálók a mechanikus eszközök meghibásodására).
A tökéletlenségük teszi emberivé Alice robotjait, és megakadályozzák, hogy valóban elavuljanak, ahogyan az emberi karakterek gyengeségei azok, amelyek lehetővé teszik, hogy Jeunet filmje némi reményt adjon a jövőre nézve, miszerint az emberiség emberként fog kitartani a végsőkig, és nem formálódik át holmi emberi bőrbe bújt szuperintelligenciává. A BigBug mély kérdéseket vet fel az emberi létezéssel kapcsolatban, de leginkább a felszínen kutatja azokat, Jeunet talán arra törekszik, hogy teret adjon a párbeszédnek anélkül, hogy bármiféle kijelentést tenne arról, hogy merre tartunk. Remekül rámutat korunk gyengeségeire, vagyis az elektronikus eszközökre való túlzott ráhagyatkozásra és a mesterséges intelligencia fejlődésére, és mulat is rajtuk egy jót.
Jeunet számára az ember humorérzéke a gépekkel szembeni fölényünk bástyája. Ezt bizonyítva, a filmben szórványosan elhelyez bejátszásokat a Homo Ridiculusból, egy olyan televíziós programból, amelyben a Yonyx emberi versenyzőket aláz meg a nevetésért, vagy bármiért, amit érzelmeket szimuláló műsoruk megfelelő reakcióként értelmez ennek az erőjátéknak a morbid humorára.
A francia rendező filmje olyan, mint a mesterséges szereplői, bináris. Vagy tetszeni fog valakinek, vagy nem. A színpadias, kissé túltolt játék, az egyedi világ, a nem túl bonyolult, jellemfejlődést is alig mutató karakterek – a legnagyobb jellemfejlődésen a ház robotjai esnek át –, akik a filmben inkább idegesítőek, mint szerethetőek, a részletgazdag, színekben harsány világ, tényleg olyan érzést kelt, mintha hiba lenne a gépezetben, és ez lehet, nem sok ember szívét melengeti meg. Egy szatírának végül is nem az a dolga, hogy mindenki szeresse.
