Nálunk otthon áll a bál! Az öreglány mindenáron azt szeretné, ha a nyáron elutaznánk egy-két hétre a tengerpartra hűsölni egyet, a fater azonban hajthatatlan e téren, egyfolytában azt hajtogatja, hogy esze ágában sincs órákig csomagolni be a kofferokba, aztán fél napon át nyomorogni az úton, hogy végül napokig punnyadjon a napon. Szerinte ez a totális hüjeség: nem is élvezkedsz, nem is végzel hasznos munkát, és még csak nem is pihensz, mert húzod a sok motyót a szállásról a strandra, majd vissza. Ő nem ismer senkit, aki szeretne nyaralni, és úgy véli, hogy az emberek egymást hajszolva mennek bele az egészbe, mert akkor káo menőnek érezhetik magukat, hogy voltak a tengeren. Amama győzködésére az idén újabb érveket vetett be.
– Nem olvasod a zakemberek figyelmeztetéseit, Tematild arról, hogy milyen veszélyes a tűző napon sütkérezni?! – hüledeze az öreg. – Borzasztó betegségeket lehet kapni.
– Ha netán még nem hallottál volna róla, Tegyula – magyarázá a muter –, felfedezték már a napolajat és a napozós krémet, amelyek megvédenek a napsugár káros hatásától.
– Nem vagyok én abban annyira biztos – tamáskoda atata –, olvastam nemrég egy tanulmányt, amely szerint ezek a csudakenyőcsök sem ártatlanok, úgyhogy én inkább a szoba hűvösére szavazok. Jó ott nekem a zenéimmel meg a könyveimmel. Különben is csak oda érdemes menni, ahol az ember vélhetően jobban érezné magát mint otthon.
– Hát ha zigorúan tartod magad ehhez az agymenésedhez, akkor mi sohasem fogunk menni sehova, mert te csak itthon érzed jól magad – csüggede el az öreglány.
– Annyira forszírozod ezt a fránya nyaralást, Tematild, közben fel se merül benned, hogy miből – válta taktikát a fater –, úgy elszálltak az árak, hogy csak na! Tíz nap a tengerparton már egy vagyonba kerül.
– Ugyan ne panaszkodjon, zomzéd – csipkelőde az éppen betoppanó Zacsek –, nem is dicsekszik, mennyire megugrott a fizetése!
– Erre én is kíváncsi vagyok – jegyzé meg csípőre tett kézzel amama.
– Világosítson már fel, zomzéd, miféle fizetésemelésről van szó – értetlenkede az öreg –, amiről engem nem értesítettek?
– Az imént olvastam, hogy a zerbiai átlagbér márciusban nettó közel 97 ezer dinárt tett ki – közlé a Zacsek –, és arra gondoltam, maga egyetemi diplomával és több mint húszéves munkatapasztalattal biztosan megkeresi az adott összeget.
– Hát ez, sajnos, upste nem így van! – sóhajta a muter.
– Felmerül azonban a kérdés, hogy akkor kik nyomják fel az átlagbér értékét – spekulála atata. – Vagyis: mit dolgoznak azok, akik az átlagnál jóval többet keresnek?!
– Pláne, ha figyelembe vesszük azt is, hogy a lakosság több mint a felének 73 ezer dinárnál kisebb a bére – töprenge a Zacsek.
– Ezek szerint van egy olyan réteg, amely irtó jól keres – gondola bele az öreglány.
– Asszem én is! – bólogata a Zacsek. – Az IT-szektorban, a tudományügyben meg a dohányiparban dolgozók átlagkeresete 200 ezer dinár felett van, nekem azonban az furdalja az oldalam a leginkább, vajon mivel foglalkozhatnak a belegrádi Stari grad község lakói, hogy a nettó átlagfizetésük meghaladja a 176 ezer dinárt!
– Hagyjuk is a témát, mert csak felhúzom magam – javasolá a fater. – Erre az átlagfizetésre úgy kell nézni, hogy a lakosság egyharmada húst eszik, egyharmada rizst, egyharmada pedig káposztát, aztán meg a zokos statisztikusok megállapítják, hogy az egész ország szármázott!
– Ha már a kajánál tartunk – merenge amama –, hallottátok azt a hírt, hogy a zolasz kormány állítólag megbízta a hadsereget a pármai sonka védelmével!
– Végre valaki valami hasznosra használja a katonaságot! – nyugtázá a Zacsek. – No de pontosan hogyan is történik ez a sonkavédelem?
– Szükség esetén kivezénylik a bakákat, hogy segítsenek a vadászoknak kilőni az afrikai sertéspestissel fertőződött vaddisznókat, nehogy kontaktusba kerüljenek a disznófarmok lakóival, amelyekből készül később a pármai sonka – ecsetelé az öreg.
Az eszmecserét hallgatva, megfordult a fejemben, hogy felcsapok vegetáriánusnak, amikor a zomzéd Zacsek, mintha csak gondolatolvasó lenne, kuncogva elsütötte az alábbi okosságot:
– A vegetáriánus egy ősi indián szó. Jelentése: rossz vadász.
– Olvasom, hogy az európai kereskedők meg felhalmozni kezdték a kávét – számola be a muter –, hogy elkerüljék a nehézségeket, amelyek adódhatnak a jövő év elején, amikor is életbe lép az a jogszabály, amely megtiltja az erdőirtás révén létrejött termékek uniós értékesítését.
– Magyarán – egészíté ki atata –, ezentúl majd nem lehet az EU területén ojan kávét, szóját, pálmaolajat, fát, marhahúst, kakaót és belőlük készült terméket, beleértve a bőrt, csokit és bútort is, árulni, amely erdőirtás következtében született.
– Nem is gondolná a zember, hogy a környezetvédelem mijen gondokat okoz – morfondíroza a Zacsek.
– Na és a környezetpusztítás?! – háboroga az öreglány. – Ami a klímaváltozáshoz vezet?! Totál felbolydult a természet. Kicsi-kicsi és tombol a zupervihar! Meg aszály tizedeli a termést. Idén a megszokottnál három héttel korábban kezdődik az aratás.
– És a mai zöldségféle is csapnivaló – dünnyöge a fater. – Gyerkőc koromban a nagymamám tartott egy kosárban plasztika gyümölcsöket és zöldségféléket. Biz’ isten, hogy még azok is ízesebbek lehettek, mint egyes mostani paradicsom meg uborka, amit méregdrágán vesztegetnek az éttermekben és a bevásárlóközpontokban.
– Ezek szerint hamarosan mi is számíthatunk újabb kávédrágulásra? – vakará a fejét a Zacsek.
– Nálunk nemcsak a világpiaci helyzet, hanem a jövedéki adó folyamatos növekedése miatt is – felele amama. – Hat hónap alatt kétszer is emelték rá az akcízát!
A kávé kapcsán a Zacsek egy tanulságos viccet mondott el.
– Azt rebesgetik, aranyoskám, hogy újabb gazdasági világválság közeleg!
– Ne is mondjon semmit, úgy felidegesítettem rajta magam, hogy a kotyogósba kávé helyett virágföldet tettem.
– Hát akkor most mi lesz?!
– Egy biztos: ilyen ínséges időkben nem megy pocsékba. Sok cukorral tán csak meg lehet inni!
– Az én nagyim mindig azt mondogatta – messélé az öreg –, hogy sok cúkorral mindent meg lehet enni vagy inni. Amikor gyerek voltam, még a kólámba is tett pár kanálnal, hogy ne marja annyira a torkomat.
– Kólába cukrot?! Ez olyan, mint vizet önteni a tengerbe – fintoroga a muter.
Amiről atatának egy szellemes történet jutott az eszébe.
Megkérdezik a tanítványok a bölcstől:
– Mitől édes a kávé: a cukortól vagy a kavarástól?
– Természetesen, a kavarástól!
– No, de akkor miért kell bele a cukor?
– Ej, hát azért, hogy tudjuk, meddig kell kavarni!
– Régi fotókat nézegettem a napokban – nosztalgiáza az öreglány –, eszembe jutottak a gyerekkori játékaink, és arra döbbentem rá, hogy a kompjúter egy csomó játékot kinyírt. Mikor láttatok legutóbb az uccán kislányokat sántaiskolázni vagy gumizni?!
– A mai lánykák már tízévesen a pubertáskorban vannak, hosszú műkörmöket viselnek és festik magukat – legyinte a Zacsek.
– Hallod, Tepisti – figyelmeztete a fater –, egy ideig még maradj a klikkereknél, a kisautóknál és az indiánoknál, és óvakodj ezektől a koravén amazonoktól!
Pistike, cukormentes kávét fogyasztó paradicsomlakó
