Atata a héten elment meghódítani Brüsszelt. Képzelem, hogy megilletődtek a flamandok és a vallonok, amikor feltűnt a láthatáron a bősz vajdasági gladiátor egy becsempészett túrós burekkal a csíkos szatyrában. Azt mondta, meglátogatja a Liszt Intézetet. Gondoltam, biztos megtudakolja ott, hogy simalisztből, finomlisztből vagy teljes kiőrlésű lisztből készül-e a legfinomabb töpörtyűs pogácsa Luca-napjára, de lecseszett, hogy ne trollkodjak, a Liszt Intézet a hírös zeneszerzőről elnevezett Magyar Kulturális Központ, és bozsékolni kezdett, hogy a suliban mi a zokosteló nyomkodásán kívül semmit sem tanulunk. A Liszt-túra előtt azonban szétnéz az Európai Parlamentben. Ha jól értettem, ez valami robusztus épület, ahol mindenki úgy karattyol, ahogy akar, egyféle város a városban, s aki ott dógozik, annak ki se kell onnan mennie sehova, mert minden, amire szüksége lehet, odabenn megtalálható. Ezt azért eszelték így ki, hogy a zokosok egész álló napon át nyugodtan bújhassák a sok-sok elfogadandó paragrafust: például hány fokban görbülhet el csücskénél a zuborka, ha első osztályú akar maradni; mennyit pukizhat naponta egy boci, ha nem akarja, hogy nagyszennyezőnek kiáltsák ki; vagy melyik nájlon acskó számít szükségtelen csomagolásnak, és melyik nem. Áldásos tevékenységében a képviselőt csak valami akadékoskodó firkász szakíthatja meg, mint a fater, amikor kér tőle egy dóóórsztépp interjút, ami abból áll, hogy az illető kikukucskál a résnyire nyitott ajtón, és gyorsan elhadarja, amire a médiamunkás kíváncsi.
A Modern Babilon után az öreg úgy tervezte, elmegy megnézni a pisilő kisfiú zobrát, biztos már nem emlékszik, milyen is volt anno, mármint a sugár, és egy kicsit nosztalgiázik, onnan pedig a zatómiumot szándékozta megvizsgálni. Mi tagadás, nem piskóta atata atomprogramja! Mondtam is neki, felőlem nyugodtan császkálhat a hanyatló Nyugaton, egyen hozzá sok-sok vajas bagettet, mert rendes hurka-kolbászt ott úgysem talál, csak hozzon nekem néhány tábla spéci bëlga csokit. Az öreglány is napokig ugyanígy volt vele, de miután ráállt a mérlegre, megváltozott a véleménye, és azt mondta, neki most a sokoládé helyett jobban esne néhány üveg málna- és meggysör. Meg is jegyeztem neki, száz zerencse, hogy nem söralapú sampont kért. Mert, ha netán nem tudták volna, ilyen is van már! Még csak az hiányozna nekem, hogy tántorogva jöjjön ki a fürdőből, a haja feltupírozva és habosakat büfizik. Megkérdezném tőle: Anya, hol voltál? Mire ő: Fejet mostam, egy kicsit a hajamra nyomtam a flakonból, egy kicsit meg magamba. A hasát fogva röhécselő fater nagy örömére lett volna tovább is, de amama már az eddig hallottakon is irtó feldühödött, és rám ripakodott, hogy Fejezd be, Tepisti a marháskodást! Pedig én csak viccelődni akartam, kicsit felvidítani ezekben a borongós időkben, ahogyan hívja jelenünket, ő meg egyzerűen berágott miatta. Bëzvëzë. Aztán meg a barátnéi előtt azzal vág fel, hogy neki káo mijen jó a humorérzéke! Látom, mennyire.
– Valóban komor időket élünk, Tematild – állapítá meg az öreg –, nem elég nekünk az egyre jobban eldurvuló orosz–ukrán csihi-puhi, hanem ráadásul azzal fenyegetőznek, hogy amint ismét hivatalba lép a hajdani-majdani ámerikai főseriff, a sárga siskás Trampli Donald, nyomban kereskedelmi háborút indít Kína, meg ahogy újabban hallom a többi Brics-állam ellen.
– És az vajon hogyan hat majd miránk, Tegyula? – kérdé aggodalmaskodva a muter.
– Fogalmam sincs, Tematild, de semmi jóra ne számíts – nyugtázá atata –, a tapasztalat azt mondatja velem, hogy amikor a nagyok hajba kapnak, bármi is legyen az eredmény, mi mindig megszívjuk!
– A kávé ára már az egekbe szökött, Tegyula – sopánkoda az öreglány –, arról nem beszélve, hogy már egyébként is piszok drága a kaja, és az infláció állítólagos stagnálása ellenére napról napra egyre többe kerül minden.
– Ezenfelül itt van még a fránya zsugorfláció – zsörtölőde a fater –, ami azt jelenti, hogy káo nem drágul egy termék, csak 200 grammról 180 grammra vagy egy literről kilenc decire csökken a mennyisége, ami végeredményben azt jelenti, hogy mégiscsak drágul, mert ugyanannyi pénzért kevesebb árut kapsz. Kapiskálod?!
– Ojan is van, Tegyula, hogy egyszerre csökken a tartalom, és drágul az ár – fűzé hozzá amama. – Biztos erre mondják azt, hogy kettő az egyben!
– Hát én erre valami mást szoktam mondani, Tematild, csak most itt a gyerek előtt inkább magamban tartom, remélve, hogy ezt a zsugorítást a csevapra nem vetik ki – dünnyöge az öreg. – Még jó, hogy egyes politikusoknak mások vásárolnak be, és minden valószínűség szerint titkolják előlük a nyugtát, különben meghökkennének, ha meglátnák, hogy nem is annyira zép a világ, mint ahogyan ők azt a fénszi villáikból vizionálják a jónépnek a tévén meg a zinterneten keresztül.
– No de nem mindenkinek kell annyira beosztani – mondá a muter –, nemrég olvastam, hogy egy kínai csávó 6,2 millió dollárt fizetett egyetlen banánért!
– Jó drága volt! Tán kapott mellé grátisz egy komplett focistadiont?! – epéskede atata. – Normál esetben annyi pénzből 18 millió banántot vehetett volna!
– No de az nem akármilyen banán volt – magyaráza élcelődve az öreglány –, hanem egy műalkotás. Szürke flaszterrel felragasztották egy fehér alapú falra. Még neve is volt: Komédiás.
– Nahát! Aki ezt az egészet kitalálta, egészen biztosan egy nagy komédiás! – csóválá a fejét a fater. – Mennyi éhes szájat megetethetett volna, ha neki nem a performansz meg a felvágás számít! Ilyeneket különben én is tudok: felszögelek egy sárgarépát a nappaliban a falra, és elnevezem, mondjuk Bohóc narancsszínű pólóban. Akarod?
– Eszedbe ne jusson, Tegyula! – hüledeze amama.
– Miért ne, Tematild?! – élé bele magát az ötletbe az öreg. – Két legyet ütünk egy csapásra: nem kell tengernyi pénzt költenünk méregdrága festményekre és művészfotókra, no meg eldicsekedhetnél a vendégeknek, micsoda műalkotás van a falunkon. Ki tudja, mennyit érhet! Veszek a Zőccséges Terkánál a Tejpiacon egy kilónyi répát, a zomzéd Zacsektól kérek néhány rozsdás szöget, azok olyan patinásak, kitalálunk hozzá valami jól hangzó, ám nehezen értelmezhető elméletet, a tartalomhoz hasonlóan kibogozhatatlan címmel, például Madárfütty a lila ködben, beizzítjuk a projektet a vészbukon, oszt nem győzöm majd installálni a rendeléseket!
– Hadd abba a bohóckodást, Tegyula – szisszene fel a muter –, bármit is handabandázol össze róla, az akkor is csak egy répa, és nem a falon a heje, hanem egy levesben.
– Milyen földhözragadt vagy, Tematild – legyinte atata –, pedig ahogyan a bölcs műértők is tartják, a vécécsésze a fürdőszobában egy használati tárgy, egy kiállítóteremben azonban már műalkotás.
– És főleg akkor válik megest igazából hasznossá – szögezé le az öreglány –, amikor valamelyik megrögzött műgyűjtő hirtelen felindulásból befalja valamelyik romlófélben lévő műalkotást a falról, és sürgős dolga akad neki.
Pistike, bősz vajdasági gladiátor brüsszeli küldetésen
