Nakéremzépen, beköszöntött az új esztendő, a nagy talány csak az, hogy vajon mit tartogat a számunkra. Talán jobb, ha nem tudjuk előre, mert ha netán valami rosszat, akkor jobb nem stresszelni magunkat miatta, így legalább a gebasz beálltáig a lila ködben ringatózhatunk, ha pedig valami jót hoz, legyen meglepi. Ebben a mostani semmittevős hangulatban mindenki csak nyúlik, egyik ünnepet követi a másik, meglesz ennek a böjtje, sóhajtoznak a zősök, de a finom falatokat azért ők sem vetik meg. Hol szármát falatoznak, hol rétest majszolnak, hol meg az isteni virslit burkolják (azért isteni, mert csak a mindenható tudja, mi van benne), közben ide-oda váltogatják a tévécsatornákat. Egy véletlenül elcsípett híradóból tudtam meg, hogy hamarosan nagy leszámolás veszi kezdetét a korrupcióval szemben. Nahát! Milyen érdekes jelenség ez a korrupció. Egyenesen fenomén! Mindenki harcol ellene, mégis virul, sőt, nekem úgy tűnik, minél jobban küzdenek ellene, annál inkább jelen van, képzelem mi lenne, ha hagynák zabadon kibontakozni.
A zerény zellemi képességekkel rendelkező Ödönke messélte nemrég a Zacsekpetinek és nekem a suliban, hogy a papáját addig nem zavarja a korrupció, amíg otthon a négy fal között űzik, és a hatása is eme falak között marad. Felvilágosítottuk, hogy a korrupció az a jelenség, amikor valakit lefizetnek vagy megvesztegetnek, mire ő durcás önérzetességgel rávágta, tudja ő nagyon jól, hogy mit beszél, ne okoskodjunk mi itten neki, a papája pontosan azt szokta mondani, nem elég, hogy lefizetik és megvesztegetik egymást a négy fal között, hanem még kérkednek is vele ország-világ előtt! Teljesen igaza van, bólogattunk a Zacsekpetivel, annál is inkább, mert a korrupcióért zabadságvesztés jár, és szokniuk kell a négy falat, amiről az Ödönkének a papája vicces találós kérdése jutott eszébe, és megkérdezte tőlünk, tudjuk-e, hogy hívják a börtönbélyegzőt. Mivel nem tudtuk, elárulta: fogdapöcsét!
Mit adott volna a napokban atata egy használatban lévő bélyegzőért. Tavaly sok minden történt, ami miatt kénytelen volt bosszankodni, de azt álmodni sem merte volna, hogy még az év vége is tartogatott egy hasonló élményt a számára. Fel kellett adnia a postán egy levelet, elsőre nem nagy ügy, ám a valóság néha jócskán rácáfol az elvárásainkra. Régen ez állítólag úgy működött, hogy a postahivatalnok rányomott a kopertára egy bélyeget, ráütötte a pöcsétöt, a feladó kifizette az árat és már meg is voltak. Sőt, olyat is lehetett, hogy a zember megvette a trafikban a bélyeget, a nyelvével jól megnyálazta, ráragasztotta a borítékra, és bedobta a postaládába, merthogy ilyenek is akadtak városszerte. No de megérkezett a modern kor, amit egyesek aranykornak is becéznek, nekik talán olyan is, és a kompjúterek vették át az irányítást. Nélkülük már, ahogy a fater mondaná, szellenteni sem lehet.
Naszóval, az öreggel megérkeztünk a postára, mert zerencsétlenségemre én is vele voltam, végig azért szorított, hogy ne legyen előttünk kígyózó sor, de ez az eset is azt bizonyítja, jól vigyázz, mit kívánsz, mert atata kívánsága ugyan teljesült, egyetlen ügyfél várakozott csak a tolóablak előtt, azonban az áhított gyors ügyintézés mégsem valósulhatott meg, mivel éppen akkor elment az áram, áram nélkül pedig a zámítógépek nem működnek, a posta összes lebonyolítandó ügye pedig eme okos gépekbe van betáplálva.
Tíz perc múlva megjön, mondták az illetékesek. Igazuk lett, többé-kevésbé, az áram tizenöt perc múlva valóban visszajött, csakhogy a szisztém nem emelkedett fel azonnal, így a kompjúterek továbbra sem működtek. Tíz perc türelem, mondták az illetékesek. Eltelt tizenöt perc, s mivel csak nem történt semmi, felhívtak valakit segítségért. A szerver a ludas, közölte a zokos a vonal túlsó végén. Újra kell indítani, és akkor majd jó lesz! Ehhez, ugye, újabb tíz, vagyis tizenöt percre volt szükség. Negyvenöt perc után zerencsésen helyreállt a rend, villámgyorsan sorra kerültünk, a fater átnyújtotta a postahivatalnok kisasszonynak a kopertát, az annyit mondott, hatvan dinár lesz, az öreg fizetett, és már mehettünk is. Tiszta szégyen, morfondírozott hazafelé menet atata, az alatt az idő alatt, amíg én feldobtam egy levelet, a vajdasági parlament elfogadta az idei költségvetést.
Egyébként a várakozás alatt a fater végig nyomta a sódert a postásoknak, hogy okuljanak tétlenségükben. Micsoda dolog, így kiszolgáltatni magukat ennek a technikának, ha meg már kénytelenek erre, akkor miért nem szereznek be egy áramfejlesztőt az ijen esetekre. Különben meg vannak szituációk, amikor nem a zámítógép a legmegbízhatóbb és a leggyorsabb eszköz! Mi lesz akkor, ha egyszer majd tartósan elmegy az áram?! Hoppon maradunk, nem működnek majd az elektromos berendezések, leáll az ügyintézés, a közlekedés, a világítás, hiába lesz pénz a zámlánkon, a bankkártyánk már semmire sem lesz jó, a fene nagy virtuális világunk is seperc alatt itt hagy bennünket. És még a fránya mesterséges intelligenciától sem kérhetünk majd segítséget, mert az sem fog működni! Jaj lesz nekünk! Ki fordítja le az idegen nyelvű szövegeket?! Ki készíti el a hüjegyerek házi feladatát?! Ki írja meg a politikus megható beszédét?! Nem utolsósorban: kitől kérdezzük majd meg, hogy ilyen esetben, mi a teendő!
A mi esetünkben egyértelműen amamától. Csudálom, hogy ez a lehetőség nem jutott az öreg eszébe, mert otthon bármire nincs megoldása, azonnal a mutertól várja a tanácsot vagy a javaslatot, mi is legyen. Igaz, az utóbbi időben az öreglánynak is van segítsége, mégpedig nem más, mint őfelsége, a ChatGPT! Mesterségesen intelligens új társával rendszeresen eszmecserét folytatnak a zélet dolgairól. Nekem úgy tűnik, ezzel amama előtt egy teljesen új világ tárult ki. Remélem azért, hogy a modern csúcstechnológiához köthető új felfedezés nem köti le teljesen a figyelmét, a fater szerint ugyanis, amióta az öreglánynak van okostelója, rettentően felhalmozódott nálunk a vasalnivaló, az új társ felfedezése után pedig félő, hogy ez az állapot már az idők végezetéig így marad.
Arról, hogy a muter mégsem mindenható, nekem is van egy történetem. Az ünnepek alatt kettesben sétáltunk a téli vásáron, amikor az egyik csini házikóban disznótoros ínyencségekre figyeltünk fel. Amama nyomban odatipegett, és kért egy jókora darabot a delikáteszként vesztegetett májasból. Én egy falatot ettem a disznóságból, és bevallom, az is sok volt. De nemcsak nekem nem jött be ez a káo finomság, hanem a macskáknak sem kellett! Nemcsak a mi elkényeztetett cicáinknak, hanem még a zomzédságban kószáló kóbor macska is csak rázta tőle a fejét. Nesze neked delikátesz! Így higgyen a zember a reklámoknak! És ha már a terméknépszerűsítő felhívásoknál tartunk, jut eszembe egy vicc, amelyet a Zacsekpeti apjától hallottam a minap.
A Coca-Cola cég marketingfőnöke világraszóló reklámötletével felkeresi a pápát.
– Van egy olyan ima, szentatyám, melyben az áll: „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Nos, mi fizetünk önnek, illetve az egyháznak egymillió dollárt, ha ezentúl a kenyér helyett a Coca-Cola szerepel az imában.
– Eszeveszett ötlet – mondja a pápa. – Szó sem lehet ilyesmiről!
– Értem. Legyen kétmillió.
– De gyermekem, értsd meg, ez szentségtörés!
– Hárommillióért sem?
– Egymilliárdért sem! – szól a pápa, és az ajtóra mutat.
A reklámfőnök elindul, de az ajtóban megáll, és megkérdi:
– Elárulná azért, szentatyám, hogy a pék mennyit fizetett?
Pistike, a természetes intelligencia mintapéldánya
