Magányosak vagyunk? Szkenneltessük be az agyunkat, végezzünk el számos tesztet, töltsünk ki ennél is több kérdőívet magunkról, majd az eredményhez rendeljük hozzá 17 millió ember elméjének archívumát, vagyis a tulajdonságaikat, álláspontjaikat, érzelmeiket, és mindezt programozzuk/gyömöszöljük be egy humanoid androidba. Eredményként egy olyan személyt kapunk, aki tulajdonképpen a tökéletes partnerünk. Egy olyan valakit/valamit, aki/ami megtöri a magányunkat, kielégíti szükségleteinket és beteljesíti vágyainkat. Elsőre ez igen vonzónak tűnhet, de ha jobban belegondolunk, egy ilyen tökéletes személy valójában ijesztő. Ezzel az alaphelyzettel indul Maria Schrader Én vagyok a te embered (Ich bin dein Mensch) című filmje. A színésznőként Ezüst Medve-díjat nyert Schrader 54 szerepére 6 rendezés jutott, de ezek között olyan érdekes darabok is voltak, mint a Stefan Zweig – Búcsú Európától, vagy a még ennél is jelentősebb A másik út című Netflix-széria. A rendezőnő most sem okoz csalódást, hiszen Emma Braslavsky novellájából Jan Schomburggel közösen írt forgatókönyvéből elgondolkodtató, okos, érzékeny és szellemes filmet forgatott, amelyet Németország be is nevezett az Oscar-díjra.
A történet középpontjában Alma (a Tetthely sorozatból ismerős, alakításáért Berlinben a legjobb színésznőnek járó díjat bezsebelő Maren Eggert), egy sikeres antropológus áll, akit főnöke egy nap behív magához, és arra kér, hogy vegyen részt egy rendkívüli kísérletben. A nőnek három hétig együtt kell élnie egy tökéletes partnernek megtervezett humanoid robottal, majd végül be kell számolnia, hogy tapasztalata szerint engedélyezhető-e hasonló robotok létezése. Alma vonakodva fogadja a feladatot, és az első sikertelen flörtölési kísérlet után végül hazaviszi a sármos, brit akcentussal beszélő androidot, Tomot (a Légió, A szépség és a szörnyeteg és az Eurovíziós Dalfesztivál: a Fire Saga történetéből ismert Dan Stevens), akinek egyetlen célja van: Alma boldoggá tétele. Minden vélt kívánságát lesi: rózsaszirmos, illatgyertyás fürdőt készít neki, szín szerint rendezi a könyvtárát, és pezsgős reggelivel várja. Alma azonban nem olyan férfira vágyik, aki mindenben kiszolgálja, és szeretne minél előbb megszabadulni az idegesítő Tomtól. Csakhogy az android gyorsan tanul és a készséges szolgából autonóm személyiséggé válik, miközben Alma megkérdőjelezi mindazt, amit a párkapcsolatokról gondol, és nemcsak Tomhoz, hanem saját magához is közelebb kerül.
Alma egyszerre tipikus romkom főhősnő, és nem is. Egy negyvenéves, munkájának élő, céltudatos nő, aki egy negyven négyzetméteres lakásban él, még nem lépett túl ex-barátján, és családi élete is eléggé bonyolult. Eggert karakterét óvatos, ugyanakkor kedves, intellektuális, ám érzékeny nőként formálja meg. Rendkívüli professzionalizmussal vág bele a projektbe, azonban hamarosan megjelennek a sebezhetőség repedései. Időnként elutasító és kegyetlen Tommal szemben, akinek reakciói nem mindig olyanok, mint ahogy Alma elvárná.
A németül folyékonyan beszélő Stevens tökéletesen játssza a külsőleg tökéletesen emberi robotot, amely eleinte precíz, de folyton kéretlen tanácsokat ad. Bár arra van programozva, hogy boldoggá tegye Almát, ez nem jelent teljes engedelmességet. Ahogy ígéri a nőnek, fejlődik, tanul tőle, árnyaltabb és érzékenyebb lesz. Eközben vicces is, a film legnagyobb gegjeit is neki köszönhetjük, például azzal ahogyan Stevens megformálja a robot testiségét, amikor Tom kezében tart egy bankjegyet, vagy amikor tölt egy kávét. Még akkor is, amikor karaktere egyre emberibb lesz, Stevens apró gesztusokkal, visszafogottan emlékezteti a nézőt karaktere roboti eredetére, miközben nagyobb lelke van, mint az emberek többségének.
A két főszereplő mellett a szintén Oscar-jelölt Toni Erdmann (2016) című filmből ismert Sandra Hüller, a robotokat gyártó cég alkalmazottjaként nyújt még emlékezetes alakítást.
Az ember-robot kapcsolatról egyre több film szól, a két legkiemelkedőbb a 2013-ban készült A nő (Her) és a 2014-es Ex Machina, de a Szárnyas fejvadász 2024 (2017) is kitér rá. Azonban amíg Alex Garland Ex Machina című filmje rémisztő és hideg társadalomkritika, ami tökéletesen modellezi digitalizált jelenünk emberi kapcsolatait és az ember az irányú vágyát, hogy legyőzze a teremtőjét, Spike Jonze A nő (Her) című műve pedig azt a kérdést boncolgatja keserédesen, hogy tényleg szerethetünk-e valakit, aki nincs velünk fizikai valójában, addig Schrader könnyed stílusban az emberi lélekről meditál. És ez a film legnagyobb erénye: az egyszerűség. Szórakoztató és vicces (még hogy a németek nem tudnak viccesek lenni), ugyanakkor komoly és mély témákat boncol.
Szerethet-e bennünket egy robot, vagy csak az algoritmusa mondatja azt vele? Mikortól tekinthetünk emberként, társként egy robotra?
– Egy színdarabban játszom. Üres a nézőtér. De neked sem játszom. Egyedül vagyok. Saját magamnak játszom – eszmél fel egy pillanatban, és kérdőjelez meg mindent Alma. Azonban nem az androiddal folytat harcot, hanem önmagával. Saját érzelmeivel, emlékeivel, egójával, mintáival, meggyőződésével és félelmeivel. Vajon megérdemli-e a szeretetet, a szerelmet? És ezen a ponton lépünk kis a sci-fi zsáneréből a drámába, hiszen a film ebből a perspektívából már a szívünk köré emelt falakról és a másik személybe beleképzelt vágyainkról szól.
Vágyunk a tökéletes társra, és arra, hogy szeressenek, ugyanakkor megrettenünk ettől a lehetőségtől, taszítónak tartjuk. Hogyan is tudnánk elfogadni azt a személyt, aki minden tettével arra igyekszik, hogy boldogok legyünk, a vágyainkat teljesítse, még az olyanokat is, amelyeket nem mondunk ki, vagy netalán saját magunknak sem vallottunk be. Olyan valakit, aki úgy fogad el minket, hogy eközben nem csalódik bennünk, és nem tud vagy akar mérgesnek lenni ránk? Aki valóban feltétel nélkül fogad el bennünket. Akinek alig van emberi hibája. Valóban ilyen társra vágyunk?
– Nem tudsz valami furcsát, valami ésszerűtlenséget csinálni? – kérdezi Tomtól ingerülten Alma, és érezzük a fájdalmát. Miért nem fogja fel egy számítógép, hogy mi, emberi lények tökéletlenek vagyunk, és ezért nem viseljük el a tökéletességet? De mi van akkor, ha mégis ilyen társra vágyunk, csak saját magunkat csapjuk be, amikor visszautasítjuk mindezt, mert félünk a csalódástól és ezért nem merünk újrakezdeni?
Ez a film az Ember portréja. Egy megmosolyogtató, könnyed meditáció arról, hogy valójában mi tesz bennünket emberré – mit jelent embernek lenni, valamint kit és mit keresünk a párkapcsolatban, a szerelemben. Schrader ezt a klisé jellegű témát ügyesen egy sci-fi romkomba csomagolta. Éppen ezért jó a film, hiszen miközben könnyedebb és elegánsabb a hollywoodi társainál, úgy tud komoly dolgokról értekezni, hogy közben a nevetésre késztető poénokkal nem tereli el a film mondanivalójáról a fókuszt. A film több kérdéskört is vizsgál, némelyekre kapunk választ, némelyekre nem, sőt Schrader nyitva is hagyja a végét, utat adva a néző fantáziájának. Talán nem is a válaszok a fontosak, hanem az a tény, amit Tom kifejt: Mindenki boldog akar lenni!
