Ma van a rejtvényfejtők napja. Szinte minden napi- és hetilapban, sőt egyes havonta megjelenő magazinokban is találkozunk különböző rejtvényekkel. Céljuk a szórakoztatás, az agytorna és az idő többé-kevésbé hasznos eltöltése. Évszázadok óta a világ minden táján fejtik a rejtvényt.
Még egészen kicsi, talán óvodás lehettem, amikor először kaptam rejtvényújságot. Nem tudom, ki ajándékozta nekem, de a gyerekeknek szóló, időszakosan megjelenő, színes füzetecske gyorsan a kedvencemmé vált. Olyan volt számomra, mint egy vékonyka mesekönyv, amibe írhatok, rajzolhatok. Az első megfejtett, teleírt kiadvány után már kértem is a következőt, ezért a családtagok tudták, hogy mivel örvendeztethetnek meg a szülinapomkor, a névnapomkor, vagy ha csak úgy látogatóba jöttek hozzánk. A téli és a nyári szünidőket mindig a nagyszüleimnél töltöttem. Amíg a nagymamáim a felnőtteknek szóló, számomra unalmasnak tűnő fehér-fekete füzeteket töltögették esténként a tévé mellett, addig én a sajátomat fejtegettem. Zentai nagymamám olykor, ha elakadt, fel-fel nézett az újság mögül, és a nagytata segítségét kérte. Ilyenkor én is megpróbáltam valami bölcset mondani, kisebb-nagyobb sikerrel. Valahogy így kezdődött az ismerkedésem az „igazi” rejtvényekkel. A nagymamák a skandináv rejtvényeket kedvelték, a többi típusú feladványt mindig üresen hagyták, és talán ezért én is inkább azokkal próbálkoztam. A kezdetekben csak a két-három betűs helyeket írtam tele, így a nagymamáknak legtöbbször a félig kitöltött újságok jutottak.
A későbbiekben egyre több feladatom lett az iskola miatt, és hanyagolni kezdtem a rejtvényeket. Kisiskolásként minden házit igyekeztem az újságokban megjelenő fejtörős feladványként kezelni, és így valahogy szórakoztatóbb lett ez a kötelezettség. Akkor is fejtörőzött a család, amikor áramkimaradások voltak. Középiskolásként nyitottabb lettem a más típusú rejtvényekre. Ez az egyik padtársnőmnek köszönhető, aki az unalmasabb órákon sudokuzott. Követtem a példáját, és azt vettem észre, hogy ez a fajta monoton rejtvényfejtés megakadályozza, hogy elkalandozzanak a gondolataim, segít koncentrálni a tanár mondókájára, és valahogy jobban meg is jegyzem az elhangzottakat. Talán ezért sudokuzom még ma is egyes gyűléseken. Meglehet, ezzel sokan nem értenek egyet és tiszteletlenségnek tartják, hogy nem nézek a kamerába az online meetingeken, de elhihetik, hogy közben figyelek és mindent megjegyzek. Biztos van ennek valamilyen pszichológiai magyarázata, aminek eddig még nem jártam utána.
Az egyetemi éveim alatt is sokat keresztrejtvényeztem. Egy-egy nehéz vizsgaidőszakban ezzel „kapcsoltam ki” az agyam, és akkor is elővettem az újságot, amikor a zötykölődő vonaton utaztam Szabadkáról Újvidékre és vissza. Amikor balesetem, műtétem volt, és a kórházban feküdtem két hétig, akkor is rejtvényt ragadtam, hogy elüssem az időt.
Rendszeresen gyűjtöm a Magyar Szóban minden második szerdán megjelenő Filkót, amit az irodai asztalom fiókjába teszek arra az esetre, ha szükség lenne rá, és ha több időm akadna a fejtegetésre. Csak akkor dobom el a lapot, ha minden fejtörőt kitöltöttem benne, még akkor is, ha egyes rébuszok megfejtése nehezebb a többinél. Ajándékba is ezt viszem azoknak, akiknek nincs más szórakozási lehetőségük, mert lábadoznak vagy unatkoznak.
Van valami kielégítő abban, ha megfejtünk egy rejtvényt. Sikerélményünk lesz, ha minden üres mezőt kitöltünk. Ezért, ha kicsit is rosszul érezzük magunkat a magánéletünk vagy a munkánk miatt, akkor lazítsunk, vegyünk elő egy tollat, egy Filkót, és okozzunk magunknak egy kis örömöt.
