Szabad vagyok! – kiáltotta a minap gyermekem, miután biztosítottam arról, hogy egy ideig tényleg nem kell mindennap iskolába járni, teszteket és házi feladatot írni. Jó szokásunkhoz híven a tanítás utolsó napjára már állt az udvarunkban a méretes medence is, színültig töltve a frissítő vízzel. Az idén a fiam összegyűjtött zsebpénzéből került mellé egy nagy trambulin is, hogy teljessé tegye a nyári örömöket. Majd az idén is elkezdődött az egyezkedés…
Emlékszem még azokra az időkre, amikor a nyári szünidő napjait reggeltől estig a szabadban töltöttük. Sajnos, ezt ma már nem engedhetjük meg a saját gyerekeinknek, hacsak nem kockáztatunk meg egy kiadós leégést, napszúrást, vagy (ne adj’isten!) súlyosabb következményeket. Így hát egyezkedünk. Naponta megismételjük, hogy „nem, még nem mehetsz ki, nagyon süt a nap, majd csak öt óra után fürödhetsz!”. Erre persze rendszerint azonnal érkezik a lázadás, mi szerint „minek a medence, ha nem pancsolhatunk?”. Vagy: „kiégeti a nap a trambulint, mire ugrálhatnék”. Szó, ami szó, igazuk van a gyerekeknek. Illetve: nekik IS igazuk van. Ők csak a szabadság után vágynak, mi pedig örülhetnénk, hogy nem a telefon vagy a számítógép mellett akarják eltölteni a nyári szünidőt. Miközben ezeket tiltjuk, oda sem engedjük őket, ahol tényleg élvezhetnék a szünidőt.
Kifordított világ ez a mai, amelyben a „gondtalan nyár” sem hoz már felüdülést. Régebben örültünk a medencéknek, játszi könnyedséggel terveztünk kirándulásokat, és a nyaralás sem járt különösebb szervezéssel: a lefoglalt időpontra kellett igazítani a szabadságot, autóba pattanni, és várni, hogy szemünk előtt megjelenjen a minden gondot elűző kékség. Ezzel szemben ma már azon kapom magam, hogy egy teljes hónapja igyekszem összegyűjteni mindazt, ami az augusztus elején esedékes nyaralásunkhoz szükséges.
Tavaly év elején szembe jött velünk ugyanis egy jutányos szálláslehetőség a horvát tengerparton. Még hullott a hó, amikor 10 napra lefoglaltunk egy apartmant, amelyet tavaly nyáron adtak volna ki először turistáknak. Volna… Azóta ez lett a jelszava az idegenforgalomnak: ha a koronavírus-járvány nem üti fel fejét, akkor Medulinban nyaraltunk volna. Ha nem zárják le a határokat, akkor homokos partot is láttunk volna. Ha nem korlátozzák mozgásunkat, akkor meg is kerestük volna a pénzt a nyaralásra. És így tovább, egészen a védőoltásig. Amit időben megkaptunk volna, ha nem addigra szedtük volna össze valahol a fertőzést...
Májusra azonban úgy látszott, csak összejön minden ahhoz, hogy bepótoljuk a tavalyról elhalasztott horvátországi utazásunkat. Férjemmel már a beoltottak listáján szerepeltünk, és a határok nyitását is beharangozták az idényre. Amint lehetséges volt, azonnal igényeltük a digitális oltási igazolást is: kiderült azonban, hogy a dokumentumot érvényes szerb útlevélhez kötik az illetékes szervek. Ezzel az volt a gond, hogy június elején a család minden tagjának lejárt a hazai útlevele és a személyi igazolványa is. Annak idején egyszerre adtuk át a kérelmet az okmányokra, így hát az idén utolért bennünket a cseréjük.
Temerinben továbbra is csak napról napra hajlandóak időpontot osztani a rendőrségen, ami annyit jelent, hogy reggel hétkor határozzák meg, hogy az addig felsorakozott ügyfelek aznap hány órára jelenjenek meg fényképezkedésre és az ujjlenyomat rögzítésére. Bár sejtelmem sincs, hogy ez utóbbit miért kell minden igényléskor megismételni, hiszen elvileg egy hamisítatlan azonosító jelről beszélünk, amely életünk végéig elkísér bennünket. No, de ne kötözködjek, ez már csak részletkérdés, amely lényegében nem változtat a működésképtelen rendszeren.
Kiderült ugyanis, hogy most már nem igényelhetőek egyszerre a dokumentumok: először a személyi igazolvány cseréjét kell kérelmezni, majd ezt követően az ehhez kötődő elektronikus aláírást (akinek szüksége van rá), és miután ezek elkészültek, csak akkor lehet megindítani az útlevelek cseréjét. Természetesen egy új időpontban, amelyért ismét sorba kell állni.
Az ügynökségen, ahol a szükséges illetékek befizetését végeztük el, jóindulatúan figyelmeztetettek bennünket, hogy az emberek már öt óra tájékán odaállnak a rendőrség ajtaja elé, hogy aznapra időpontot kapjanak. Ilyen korán azért nem értünk oda, így fél hatkor a tizenegyedikek voltunk a sorban. Csoda folytán aznap 11-re kaptunk is foglalást, így a férjemmel relatív könnyen túlestünk a személyi igazolvány cseréjén. Kiderült azonban, hogy 16 éves kortól kötelező az okmány kikérése, így lányunknak is szerettük volna elindítani az eljárást. Ehhez személyesen meg kell jelennie a két szülőnek és a gyereknek is – tájékoztattak bennünket. Mintha csak ők dolgoznának – futott át válaszként a gondolataimon, de hangosan csak egy sóhajjal jeleztem méltatlankodásomat. Pár nap múlva reggel ötkor a negyedik helyet sikerült elfoglalnia férjemnek. Ennek ellenére aznapra már nem tudott időpontot foglalni… Miért? Hát, vajon, miért…
Nos, lányunknak azóta sem intéztük el a hazai személyi igazolványt, és az útlevelek igénylésétől is elálltunk. Június elejére ugyanis már hajnal kettőkor álltak sorban a rendőrség előtt a temeriniek, remélve, hogy hétkor valami csoda folytán megszánják őket egy időpontfoglalással. Máig csak tovább romlott a helyzet a környező településeken is, értesültünk már verekedésről, tömeges lázongásokról is. Úgy döntöttünk hát, hogy mi majd az érvényes magyar személyi igazolványokkal lépjük át a horvát határt.
Ebben viszont az volt a buktató, hogy a szerbiai oltási igazolást a szerb útlevélhez kötötték. Aggodalmam pár napig tartott, bejelentették ugyanis, hogy a szerb oltási igazolás alapján igényelhető lesz a magyar védettségi igazolvány. Újra nekiveselkedtem az intézkedésnek. Az utasítások szerint időpontot kellett foglalnunk a szabadkai főkonzulátuson ahhoz, hogy megkapjunk egy betűsorból álló felhasználónevet. Hihetetlen, de ezért személyesen fel kellett utaznunk Szabadkára, hogy ezek után hazatérve elektronikusan kérelmezzük a védettségi igazolvány kiadását. Az erre kialakított magyar oldal csak többszörös nekifutásra fogadta el az igénylésünket és az ehhez csatolt dokumentumokat. Egyelőre ott tartunk, hogy visszaigazolták a kérelmezést, és várjuk az értesítést arról, hogy mikor vehetjük át az okmányt a szegedi kormányablaknál. Ja, igen: ehhez is személyesen át kell utaznunk majd Szegedre.
Miközben a család felnőtt tagjainak utazása lassan rendeződni látszott, addig a gyerekeink határátlépése egyre összetettebbé vált. Pár hónappal ezelőtt ugyanis még a legtöbb ország egyáltalán nem szabott korlátokat a gyerekek határátlépésére, a nyár elejére viszont oltás hiányában rájuk (is) vonatkoztatták a koronavírus-tesztelés kötelezettségét. Az elsődleges információk szerint az 5 évestől idősebb gyermekek esetében negatív PCR-tesztet követeltek a horvát határon. Gyorsan kiszámoltam, hogy ez nekünk 18 ezer dinárunkba került volna, ami a tíz napos nyaralásunk szállásköltségének csaknem felét jelentette volna. Kidobott pénznek tűnt a koránt sem kis összeg, hiszen ugyanakkor Montenegróba minden megkötés nélkül utazhattunk volna. (Na, ugye: ismét az a fránya volna).
Vasárnap végül nagyon jó hír érkezett a házhoz: a horvát hatóságok ugyanolyan feltételekkel engedik át ezentúl a határon a nyaralni vágyó szerb turistákat, mint a koronavírus-járvány előtti időszakban. Nincs szükség tehát sem a magyar védettségi igazolványra, sem pedig a gyerekek tesztelésére.
A kérdés tehát már csak az, hogy a kukába dobott több hónapos dokumentumvadászatot követően tudjuk-e majd „gondtalanul” élvezni a nagy kékséget…
