Kisebbségben élő magyarként számtalanszor halljuk, hogy az anyanyelv használata az emberi jogok egyik legalapvetőbbike. Nyelvészek, történészek, szociológusok, pedagógusok és még megannyi szakember írt már az anyanyelven való kifejezés lehetőségének jelentőségéről, és millió módon elemezték a nemzetek kulturális önazonosságának megőrzésében való szerepét is. A művészek pedig évszázadok óta próbálják különböző eszközökkel kifejezni, ábrázolni, megszólaltatni azt a megfoghatatlan értéket, amely egyszerre teszi különbözővé és egységessé az embereket.
Február 21-én újra számos olyan gondolattal találkozhattunk, amely az anyanyelv értékére hívta fel a figyelmet. Lapozgattam a nemzetközi nap alkalmából közzétett tanulmányokat, olvasgattam az okfejtéseket, latolgattam számadatokat. Az érvelések azonban hidegen hagytak. Meg sem közelítették ugyanis azt, ahogyan vajdasági magyarként megélem az anyanyelvem használatának jogát, jelentőségét és korlátait. Egy olyan közegben, ahol több mint 25 különböző nemzeti közösség használja anyanyelvét a mindennapi kommunikáció során, és a szerb mellett kilenc kisebbség nyelve hivatalosan is használatban van.
A példátlan vajdasági kavalkád... Amit sok más országban nem értenek. Gondolok itt azokra a mindannyiunk által megélt pillanatokra, amikor Budapesten a Hősök terén megkérdezik tőlünk, hogy mi honnan jöttünk. Majd azon ámuldoznak, hogy szerbiaiként mégis hogyan tudunk ilyen „szépen" beszélni magyarul. Az is eszembe jut, amikor a kisebbségek jogaiért harcoló politikusok mesélték, hogy Brüsszelben először azt kell tudatosítani a „nagyokkal", hogy léteznek olyan területek Európában, ahol sok nemzet él együtt. Mert ez nem oly egyértelmű ám ott, mint amilyen kézzelfogható számunkra. Magyarázni kell, alátámasztani adatokkal és rendezvényekkel bemutatni azt a sokszínűséget, amelyet mi nap mint nap megélünk.
Az uniós, demokratikus elvek ugyanis sokszor megrekednek az államok közötti viszonyok rendezésének szintjén. Alkotóik fel sem foghatják, hogy valaki háromnegyedrészt sváb, negyedrészt pedig bunyevác származású. Az pedig, hogy szerény személyemnek a horvátországi szerb és a német vérvonalának nyomán hogyan lett az anyanyelve magyar, már végképp felfoghatatlan számukra. Mint ahogy az is, hogy Vajdaságban egy embernek több anyanyelve is lehet.
Eljátszadozom hát annak a gondolatával, hogy az uniós vezetők egyike a barátomék családjához látogat ebédre. Janko bácsi szlovákul mondja a Dani fiának, hogy hozza fel a pincéből a legjobb bort. Mert náluk egyértelmű, hogy a gyerekek az apjukkal csak szlovákul beszélnek. Zsuzsa néni időközben a kisebb fiával az asztalt teríti: emlékezteti, hogy hiányzik a szedőkanál. Magyarul. Mert ő csakis így beszél a gyermekeivel. Amikor felkerül a teríték, és asztalhoz ülnek, akkor pedig szerbül esik pár szó a gőzölgő tyúklevesről. Majd egy szempillantás alatt angolra vált mindenki, amikor az uniós vezérrel koccintanak.
Gondolom, hogy minden vajdasági ember számára világos, hogy a vasárnapi ebéd történetében a képzelt szereplő kizárólag az uniós politikus. A többiek a mai napig így ülik meg a családi összejöveteleket. Igaz ugyan, hogy manapság már egy kicsit nagyobb asztalra van szükség, mert körülöttük szaladgálnak az unokák is, akiknek a feleségek származása miatt már inkább a magyar az anyanyelvük. És láss csodát: míg a korombeli fiúk szerb iskolába jártak, addig az ő gyermekeik most magyarul tanulják az ábécét.
A baráti körünkben ugyanis nem igazán volt téma, hogy milyen nyelvű oktatásban részesüljenek a gyerekeink: a származási kavalkád közepette valahogy mindenki egy nyelven beszélt. Még akkor is, amikor szívesebben káromkodott szerbül, örült szlovákul vagy sírt magyarul. Komáinkat pedig folyamatosan arra biztattuk, hogy tanuljanak a fent vázolt szép példából, és beszéljenek egyszerre több nyelven a nemrég született gyermekükhöz. A fél szlovák és fél magyar származású Tibi barátunk ugyanis annak idején szerbül járt iskolába, így Danihoz hasonlóan három nyelven gondolkodott. Tibit a felesége is arra ösztönözte, hogy szlovákul és szerbül is beszéljen a gyerekeikhez. Ő pedig majd magyarul – mondta mindig Sari. Becsületére váljon, kománk hajlott is a jó szóra, igyekezett következetesen szerbül beszélni a gyerekkel. Egy idő után azonban észrevettük, hogy lanyhult a kezdeti fellángolás: mind többet beszélt a csemetéhez magyarul. Újra biztatni kezdtük, hogy tartson ki, mert az a kis Anasztázia javára válik majd. Ő előbb csak bólogatott, majd fintorgott, a végén pedig kitört belőle:
– Értésétek már meg, hogy nem tudom neki szerbül mondani, hogy szeretlek!
Ebben a pillanatban elhallgatott a sok „volim te"-re és „lúbim ťa"-ra biztató hang. És soha többet nem hoztuk fel a témát...
Gyermekeink anyanyelve a magyar lett. Nálunk így alakult: a rostélyozások és nyári fürdőzések közepette valahogy háttérbe szorult a szerb és a szlovák nyelv. De el nem felejtődött: mert annál szebb nincs, amikor valaki három, négy vagy öt nyelven is ki tudja mondani azt, hogy szeretlek. Bármelyiken is érzi azt igazinak.
