Lapunk régi mezőgazdasági rovatának, a Föld Népének szerkesztője, dr. Miavecz Márton mutatta be nekem a nyolcvanas években az elegáns öltönyben megjelent, igen jóképű, Jávor Pálra emlékeztető, művelt és szellemes úriembert, aki időnként fontos szakcikkeket hozott napilapunknak. Sokoldalúan képzett, művelt ember és nagyszerű tolla van, állapítottam meg írásai lektorálása során, s barátságunk rögtön az elején megpecsételődött. Mezőgazdasági mérnökként nemcsak szerette, hanem valósággal imádta a természetet. ,,Gyere, nézzük meg a Dunát a Kövesnél, kiöntött, tudod, és közben veszünk neked magnóliafát egy ottani kertésznél…!” – mondta egyszer, miután az elkészült cikkével beugrott hozzánk a szerkesztőségbe. A vele szerzett akkori élményeim, a kapott természetismereti óra máig munkál bennem. Azóta is féltő gonddal csinosítom a kertemet. Szuggesztív egyénisége valahogy mindenkiben maradandó élményt hagyott.
Az újvidéki Kamenicán álló házuk kertjének, parkjának csodájára jártak az emberek, több ízben elnyerte a város elismerését is. Viszont bosszúsággal tapasztaltam gyakran, hogy a Halpiacon árult gyönyörűséges karfioljai, karalábéi szinte pillanatok alatt eltűnnek az asztaláról, hoppon maradok potenciális vásárlóként. Emlékszem arra, hogy sok munkája közepette megírta a híres zombori túróról szóló, Jugoszlávia-szerte ismertté lett tanulmányát, s számos nagynevű cég érdeklődött az általa kidolgozott gyártási folyamat iránt. Egyetemi tanárok, tudósok kérték ki véleményét egy-egy szakmai kérdés ügyében, de felelős beosztású szakemberként gyakran nem volt rest kiállni a piaci pult mellé maga is, s „apró kis fontos dolgokról” elcsevegni a vevőivel. Hosszú szárú csizmában taposta a sarat temerini tanyája málnabokrai között, majd főzte a mennyei málna- és meggypálinkáját, amivel számos első díjat érdemelt ki vajdasági és jugoszláv viszonylatban egyaránt. „Olyan az Edó pálinkája, mint a muszlin kendő!”, mondogattuk kortyolgatás közben a Fórum-klubban meg az ő kanizsai gyönyörű kis háza asztalánál virágos kedvünkben.
Megszámlálhatatlan alkalommal teljes odaadással főzte nekünk ő és hű társa, Erzsike évek hosszú során át a feledhetetlen tiszai, dunai pontyból, harcsából, süllőből készült paprikást (se rövidebb, se hosszabb ideig, hanem a forrástól számított pontosan húsz percig, mert csak akkor az igazi!), amit aztán túrós metélttel koronáztak meg, vagy a marhalábszárból készült ínycsiklandó pörköltet, s miután jó bácskai meg Tarcal hegyi borokkal megöntöztük az ebédet, házigazdaként a zongorája mellé ült, s felcsendültek az örökzöld sanzonok… Számos jó könyvre, irodalmi műre, filmre, humoreszkre ő hívta fel a figyelmünket.
Gakován született 1936-ban. Német gyökerei voltak, gyerekként a hírhedt gákovai gyűjtőtábort is „megismerhette”, több alkalommal beszélt róla rádiós és televíziós kollégáink felkérésére. Az átéltek ellenére azonban élet- és emberszeretetét végig megőrizte. Soha nem hallottam panaszkodni, optimizmusa szinte ragadós volt. Gyermek- és ifjúkorát szeretett Bezdánjában töltötte, zombori gimis társaival végig barátságban maradt. Imádta a Dunát, majd később ugyanúgy a Tiszát, csónakjával beevezett velünk a folyó közepére, megmutatta a kérészek táncát, a nagy halak rejtekhelyét… Szenvedélyes horgász volt, nemzetközi horgász- és halfőző fesztiválokon rendre az élcsoportban végzett. A gasztronómia és a kertészet szeretete élete végéig elkísérte, nyugdíjas korában főzőversenyek zsűrielnökeként egész Vajdaságban ismertté lett a neve. Természetszeretetét, humanitását nagy szuggesztivitással átadta a gyermekeinek, unokáinak s kiterjedt baráti körének is, arra tanítva bennünket, hogy az élet – minden buktatója ellenére – mégiscsak szép. Hitt abban, hogy a sokoldalúan művelt, képzett, természetszerető emberek, a tudomány és a művészet ötvözése előbbre vihetik a világot. Életének utolsó szakaszában a holland Royal Sluis & Rijk Zwaan vetőmagcég képviselőjeként járta a világot, szerzett tapasztalatait azonban itthon értékesítette.
Bölcs ember volt. Nem a tulajdon vonzotta, hanem a fészekmeleg otthon. Az anyanyelv bársonyozta anyaföld. Az kellett lelke békéjéhez. Amelyhez ím, most a bezdáni temetőben, hirtelen, végleg hazatérhetett. Isten nyugosztaljon, drága Edó, köszönet néked mindenért! Amíg csak élünk, nem feledünk.
Nyitókép: Katzenberger Eduárd
